2021.05.27.
00:12

Írta: Evoke

Magyarország Gyógyintézet. (Sokadik fejezet.)

 
 
Karikó Katalin és a magyar média, valamint az olvasóközönség tudathasadása.
További alcím: Egy hülye százat csinál.
 
A jelenséget Puzsér Róbert jellemezte találóan: "Gyalázatos az a káröröm és az erkölcsi felsőbbrendűségnek az az arrogáns demonstrációja, amellyel a hazai közvélemény jelentős része Karikó Katalin beszervezési nyilatkozatát fogadta."
kariko_biontech_media_forbes_1100.jpg
 
Hosszas „kutatást” követően röviden összefoglalom a történetet, amelyik egy hála Istennek leamortizálódott rendszerben kezdődött. 1978-ban, zsarolással kémelhárító tevékenység vállalására kényszerítették Karikó Katalint, ahol is egyetlen jelentést sem készített.
A pandémia kényszerű semmittevése nyomán frusztrált „szerzők” kezdtek erről polémiát, amelyet a https://kuruc.info/r/2/228805/ kommentált. Hogy nehogy lemaradjon egy „fontos” hírről, a https://telex.hu/belfold/2021/05/22/kariko-katalint-beszervezettkent-tartotta-nyilvan-a-szocialista-allambiztonsag terjesztette tovább, míg nemzetközi hír lett belőle:

https://hu.euronews.com/2021/05/25/a-kommunizmus-szelleme-uldozi-kariko-katalint

és a hazai média széles spektrumában.
Azt lehet látni, hogy a kuruc.info, a telex, az euronews posztjai viszonylag korrekten, az évekkel korábban megjelent könyv alapján, a hír közlésére szorítkoztak.
Karikó Katalint, a pályakezdő fiatal kutatót az édesapja 56’-os szerepvállalásával megzsarolta egy később jelentős karriert befutott rendőrtiszt, Salgó László későbbi országos rendőrfőkapitány, akkor még a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság hadnagya volt. A hálózatok, ahogy napjainkban is, precízen működtek, mindent dokumentáltak. No, ezeket a dokumentumokat, leginkább a tartótisztek és az önként jelentkező besúgók neveit kellett volna a rendszerváltást követően nyilvánosságra hozni, amit azonban a rendszerváltó politikai elit, közös erőfeszítéssel elsumákolt. Csak sejteni lehet, hogy ennek az érintettségük lehetett az oka.
A 2017-ben kiadott könyv szerzője Bálint László. A szerző a szegedi és Csongrád megyei helytörténet kutatója és nem utolsó sorban, nyugállományú, kémelhárító alezredes, rengeteg könyvet és más publikációt jelentett meg a témában, köztük a Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban és a Magyar Fórumban. Bár a pártállamban dolgozott kémelhárítóként és 1995-ben alezredesi rangban, alosztályvezető-helyettesként vonult nyugállományba az NBH-tól, alapvetően jobboldali beállítódású ember. Semmiképpen nem lehetett célja Karinkó Katalin lejáratása.
Itt jegyzem meg, hogy egy ország kémelhárításában nem szégyen dolgozni. Ezt csupán a politikai analfabéták gondolhatják.
George Herbert Walker Bush (Milton, Massachusetts, 1924. június 12. – Houston, Texas, 2018. november 30.) az Amerikai Egyesült Államok 41. elnöke (1989–1993). Korábban ENSZ-nagykövet, CIA-igazgató, illetve – Ronald Reagan elnöksége alatt – alelnök (1981–1989).
Nagyjából ennyi az, ami történt. Ezután láthattuk az „ész trónfosztását”, a sajtó és a közösségi médiában megszólalók ámokfutását. Feltételezem, hogy ez nem csak munka a számukra, hanem „érzéki” örömöt is okoz nekik.
„„Megint jőnek, ügynököznek. Összegyurcsányoznak mindent. Most éppen a Nobel-díjra is esélyes Karikó Katalint. Nem sokkal azután, hogy találkozott Orbán Viktorral. Az időzítés nyilván nem véletlen.
Ha ma egy érzékeny művészben ötvöződne Ionesco, Mrożek és Örkény István zsenialitása, akkor sem tudná kikeverni az abszurdnak és a groteszknek azt az elegyét, amit a magyar belpolitika produkál. Fekete öves kommunistákat állítanak be mai utódaik jópofa nagypapinak, ugyan¬ők ugyanakkor gátlástalanul kommunistáznak le velük egyet nem értőket. A sötét aljasság pedig akkor ülte legutóbb torát, amikor a demokráciára, a jogállamra, a tisztességes újságírásra máskor oly érzékeny Telex az általa nemrég még szélsőjobboldalinak, nácinak és vállalhatatlannak tartott Kuruc.infóra hivatkozva lobogtatta meg a neves biokémikus beszervezési kartonját. Átöltöző újságírás!”
 
„A baloldali szivárványkoalíció összetételét ismerve nem meglepő, hogy a szélsőséges portál „leleplezését” éppen a liberális Telex vette át, s emelte át ezzel a hírt a fősodratú média híráramlásába.”– tudta írni a Hír TV.
A patás ördögként bemutatott Salgó Lászlóval, némileg lyukra is futottak többen. Nem Gyurcsány Ferenc kormányában volt Országos Rendőr-főkapitány!
Bencsik Gábor, Bencsik András öccse helyesbíteni kényszerült, amit helyesnek tartok. Kiegészítés Bencsik Gábortól: „Tévedtem. Salgó László Medgyessy Péter miniszterelnöksége idején kapta az országos rendőrkapitányi kinevetését, és még Medgyessy idején szűnt meg a megbízatása. Ehhez Gyurcsánynak nincs köze. Sajnálom.”
„A dokumentumból kiderül az is, hogy ki volt Karikó beszervezője: az a Salgó László, aki ekkor állambiztonsági értékelő tisztként dolgozott a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányságon. A neve onnan lehet szélesebb körökben ismert, hogy a rendszerváltás után a legmagasabb szintű rendőri karriert futotta be: 1990 után megyei rendőrfőkapitány lett, 2002 és 2004 között pedig ő volt az országos rendőrfőkapitány.”
Megyei rendőrfőkapitány volt többek között Pintér Sándor belügyminisztersége idején is.
„Szülei Dr. Salgó László és Masa Erzsébet voltak. 1958–1960 között a Ságvári Endre Általános Iskola; 1960–1966 között a Petőfi Sándor Általános Iskola tanulója volt. 1970-ben érettségizett a Bethlen Gábor Gimnáziumban. 1970–1972 között két éves sorkatonai szolgálatát a Belügyminisztérium Tartalékos Tisztképző Iskolában töltötte. 1972–1974 között valamint 1977–1979 között a Rendőrtiszti Főiskolán tanult. 1974-ben a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségének munkatársa lett. Ezen belül 1974 és 1977 között a III/I Csoportfőnökség, azaz a külföldi hírszerzés területén tevékenykedett, majd 1977-től a Belügyminisztérium III/II. Csoportfőnökség azaz a kémelhárítás munkatársa volt a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányságon, először mint operatív, majd mint értékelő tiszt.[2]
1984-től a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetének tanára volt. 1987-ben jogi doktorátust szerzett a József Attila Tudományegyetemen. 1987–1989 között Makó város rendőrkapitánya volt. 1988-tól a József Attila Tudományegyetem Jogi Karán oktatott. 1989–1997 között Csongrád megye rendőrfőkapitányaként dolgozott. 1990–1991 között az Amszterdami Egyetemen posztgraduális képzésében részesült. 1991-től a Magyar Tudományos Akadémia Hadtudományi Társaságának tagja volt. 1993-ban ügyészi szakvizsgát tett. 1994–1995 között az Illinois-i Egyetemen tanult. 1995-től tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Akadémiai Bizottságnak, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Kriminológiai Társaságának. 1996-ban az FBI International Law Enforcement Academy-n végzett oktatói munkát. 1996-ban dandártábornokká nevezték ki.
1997–2001 között a Belügyminisztérium munkatársaként a hágai magyar nagykövetségen teljesített diplomáciai szolgálatot belügyi attaséként. 1998-től címzetes főiskolai oktató volt. 2001–2002 között a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányságot vezette.[3] 2002-ben vezérőrnagyi kinevezést kapott. 2002–2004 között országos rendőrkapitány volt.[4] 2004-től nyugalmazott altábornagy volt. 2005-től az Europol szakmai aligazgatója volt.
 
Ha a keresőbe a „Karikó és az ügynökmúlt” szavakat írjuk, akkor ezt a választ kapjuk: „Nagyjából 36 100 találat (0,41 másodperc)”.
 
Nekem senki se mondja, hogy nem aranyélet van Magyarországon, amikor ennyi naplopó ér rá, hogy „hivatásból” vagy hobbiból a semmit ragozza napokon át.

2 komment

2020.06.10.
22:08

Írta: Evoke

Hiányérzet.


Furcsa érzés fogott el, nem sokkal az ébredés után. Csak néhány perc múlva tűnt fel és tudatosodott bennem, hogy szokatlanul nagy a csend. Azt nem mondanám, hogy „síri csend” volt, de mindenképpen halkabb volt a megszokottnál.
Az ágyból való kikászálódás után aztán, fokozódott a helyzet. A fürdőszobában nem tudtam felkapcsolni a világítást, azt hittem, hogy az évek óta hűséges LED-lámpám ment nyugdíjba. Sebaj, gondoltam, félhomályban is mosakodhatom.
Azonban hiába fordítottam nyitásra a csap fogantyúját, nem jött belőle a víz. Ennyi már sok volt éhgyomorra. Mi a fene van itt? Földönkívüliek szállták meg az országot?

A sötétítő függönyt elhúzva, ablakot nyitva döbbentem rá a helyzet abszurd voltára. A napsütés, a kék ég, a madarak csicsergése olyan színház előadása, ahol a nézőtéren csak én vagyok. A kihalt utcán teremtett lélek sem látható, a házak előtt, a kertekben parkoló autók ma nem hagyták el megszokott helyüket. Rossz előérzetem lassan pánikká erősödött, miután a reggeli kávémat palackos ásványvízzel, hidegen ittam, és természetesen a számítógépet sem tudtam üzembe helyezni. A gyerekeim telefonjain hiába csörgött ki a hívás, se kép, se hang, se információ.

Izgatottan kapkodtam magamra a gönceimet, hogy az utcára menve tudjak meg többet.
Minden emberi lény eltűnt, felszívódott, talán tegnap még azt mondtam volna, hogy elvitte őket a kiscica.
A váratlanul rám szakadt baljós üresség, tágasság, a magány érzése, a földöntúli „hírzárlat”, elszorította a torkomat.
Valahogy, tempósan haladva a néptelen utcákon, hallgatva a lakásokban rekedt kutyák vakkantásait, egyre bizonyosabban láttam véglegesnek, visszavonhatatlannak a felfoghatatlan jelenséget.

moon-2285628_1280.jpg

Úristen, itt vagyok egy néptelenné vált világban, ahol a még le nem merült akkumulátorokon kívül semmi sem működik!
Csapongva és lázasan jártak a gondolataim: hogyan tovább, és az emberi kapcsolataim nélkül miért? Mi mindent vesztettem el örökre, mi mindent kell azonnal megtennem, hogy a holnap, a holnapután, az óhatatlanul beköszöntő őszi lehűlés, a téli fagyok ne pusztítsanak el. Mivel tölthetném a hátralévő időmet, a sötét és hideg szobámban, várva a hajnal érkezését?
Lassacskán kezdett élesedni a tudatomban, hogy bár enyém lett az egész világ, javaival, eszközeivel, élőlényeivel; a lélekben, a tudatomban teremtett emberi kultúrát, a civilizációt vesztettem el, a szellemi otthonomat, ahol nem voltam egyedül. Még akkor sem, ha a magányt választottam életmódomul. Mindig ott motoszkál az emberi tudat mélyén, hogy ha nincsenek is itt, de vannak hozzá hasonló emberek, tartozik egy megfoghatatlan virtuális közösséghez, ahol néha gondolnak rá is.
Hazafelé ballagva kezdem megnyugodni. Más élet lesz, de élet lesz ez is. A könyvtárak, a múzeumok mérhetetlen mennyiségű tudást tesznek elérhetővé és megmaradt az emlékeim tárháza. Nem fogok unatkozni és tennivalóm is lesz bőven.
Ha egy anyját elhagyó kis róka, egy fészkéből kiugró madárfióka, ha egy vadgesztenyénél nem sokkal nagyobb, az idővel versenyt futó sün képes élni, talán nekem is sikerülni fog.

Ligeti György

Szólj hozzá!

2019.11.30.
21:16

Írta: Evoke

Aranyszemcsék az emlékek fövenyében.

A tegnapi délutánt a Duna partján töltöttem. Csodálatos volt hallgatni a szellők fútta fák susogását, nézni a felhők mögött bújócskázó napot, a végtelen távolságba vesző kék eget. Mintha lelassulna, elfáradna a tekintet, egyszer csak megáll, lebegni kezd, nem tud tovább menni. Elfárad, elalszik, mint a gazdája is majdnem.
Miről is szól az életünk? Csupán élvezetekre, hatalomra törekvő anyagcsere folyamat lenne, vagy több annál?

Nemrégen kaptam a hírt, hogy egy régi, kedves barátom meghalt. Szívből sajnálom őt is, és a feleségét is. Számára talán segítség lehet a sok gyerek és a hit. A hívő ember elfogadja Isten akaratát, nem zúgolódik, lázadozik, hisz a találkozásban, a feltámadásban.

035.JPG

Középiskolás koromban kőkeményen sportoltam. A torna volt a vezérfonal, de mellette másfelé is elkalandoztam. Ökölvívás, atlétika, kajak, szívesen úsztam és fociztam a srácokkal a Városligetben. A Meteorba jártam tornázni, a Keresztúri útra. Szerettem ezt az egyesületet, sokféle, sokoldalú ember járt oda, akiktől rengeteget tanultam a sportról, az életről. Volt közöttük olimpiai bajnok, főpolgármester helyettes, mérnök, életművész, kétkezi munkás, de mindnyájan érdekesek, színesek, egyéniségek voltak. Kölcsönösen nyitottak, elfogadók, segítőkészek voltunk egymás iránt. Vajon ez szerencse, vagy véletlen, vagy a személyes adottságok következménye volt?

Végül egy szép napon, megjelent egy fura alak az edzésen. Számunkra, majdnem kölyköknek, elsőre egy kicsit nevetségesnek is tűnt. Fiatalok voltunk, már évek óta sportoltunk, ügyesek voltuk, összeszokottak és becsöppent közénk egy harmincöt éves, vagy idősebb, szőrös és görbelábú, kopaszodó, de nyílt, gyermeki tekintetű, mosolygós pasi, mint kiderült róla, egyetemi adjunktus. Volt benne kurázsi, hogy nem fiatalon, az ötvenes évek második felében, felvállalta a megmosolygás kockázatát, és az egészsége javítása érdekében beállt közénk gyúrni. Nem azért jött, hogy bajnok legyen, hanem a mozgás kedvéért.
Hamarosan összebarátkoztunk, egyfelé utaztunk haza. Komoly beszélgetéseket folytattunk a világról, a hitről, könyvekről, a nőkről. Néha beültünk a Damjanich utcában egy presszóba, arrafelé lakott az édesanyja, ott folytattuk az eszmecserét. Őt meglepte, hogy ilyen fiatalon mennyire olvasott vagyok, milyen sok dolgot ismerek, milyen széles az érdeklődési köröm. Nekem új volt az idegen, felnőtt férfi őszinte feltárulkozása. Beszélgettünk az életéről, a munkájáról, az emberi kapcsolatokról, filozófiáról, hitről, Weininger Ottó ; „Nem és jellem” című könyvéről. Volt benne valami bölcs, nyugodt magányosság, ami mégis természetes, nem zavaró, nem szenvedés, nem depresszió. Nagyon érdekes volt ez a kapcsolat a számomra. Megismerkedtem az édesanyjával, a testvéreivel is.

Halálhíréhez szorosan kapcsolódik egy számomra fontos másik ember sorsa. Vele úgy harmadikos, negyedikes koromban ismerkedtem meg, a húgom osztálytársa volt a gimiben. Jó alakú, fehér bőrű, kontyos, szőke hajú lány volt, kék szemekkel. Szerette a táncot, a verseket, és engem is szeretett, ahogy én is őt. Az első nő volt az életemben, akivel megismertem a test és a lélek spirituális eggyé válását, az érintés csodáját.
Talán egy nagyszerű, közös életünk lehetett volna kettőnknek, ha másképpen alakulnak a körülmények. Komoly lány volt, sok testvérrel, nagy családban élt, ahol volt elvált szülő, anyagi gondok, magánéleti problémák. A földön élt és a mennybe vágyott, ahol nyugalom, szeretet, béke, megbízhatóság van. Amikor bevonultam katonának, az utolsó napon a barátomnál rendeztünk egy búcsúbulit. Itt ismerkedtek meg ők ketten. Én bevonultam, eltűntem az életéből, csak a levelek, a versek maradtak. Járt még sokáig Anyámékhoz, akivel nagyon szerették egymást. Az élet úgy hozta, hogy a korkülönbség ellenére, a barátomban megtalálta azt az embert, akire szüksége volt. Összeházasodtak.
Nem haragudtam rájuk. Ekkor még nem voltam kész ember, előttem, velem még minden bizonytalan, képlékeny volt.
Nem sokkal később disszidáltak. Úgy tudom, hogy öt gyermekük született, hívő nazarénusok lettek és boldogan éltek Amerikában.
Máig szeretettel gondolok rájuk.

2018, július 25.

Ligeti György

Szólj hozzá!

2019.11.30.
19:49

Írta: Evoke

Nyári alkony.

Mindketten az utcán, a kapu előtt álltak, a távolodó autóban ülő barátaiknak integettek, akikkel együtt töltötték a mai napot. Délután négy körül járhatott az idő. A júniusi nap még melegen sütött, de a kerti fák alatt már nőttek az árnyékok, felsejlett a közeledő alkony. Az út végül elkanyarodott, az autóval együtt a barátaik is eltűntek. Zoli bezárta a nagy kaput, beparancsolta a kint bóklászó kutyát. Hátrament a kertre néző teraszhoz, ahol felesége már nekiállt a romok eltakarításának, evőeszközök, tányérok behordásának. A maradék kajákat, süteményeket a hűtőbe pakolták. Mivel szép volt az idő és el is fáradtak egy kicsit, úgy döntöttek, hogy üldögélnek még egy darabig. Zoli töltött a maradék pezsgőből mindkettőjüknek.

 

Hirtelen rájuk telepedett a csend. Nem egyszerű csend volt ez, valami üresség, a hiány, a magány érzetét keltette. Zoli, ahogy érezte ezt az ürességet, arra gondolt, hogy ismerős, már máskor is megtapasztalt érzés. Hasonló volt a ballagás utáni délutánhoz, a leszerelés utáni elváláshoz. Ennyi volt, szétszélednek az országban, a jó szándékú fogadkozások ellenére, lesz, akivel az életben sosem találkozik többet, pedig milyen jól megvoltak együtt.

 

Jól érezték magukat a vendégeink, mondta Zsóka. Legközelebb ősszel találkozunk újra, Pisti születésnapján.

A másik két asszonyra gondolt. Szegény Ágit valami betegség támadta meg, nem mondták, vagy nem tudták az okát. Jártak egyik orvostól a másikig, természetgyógyászhoz is. Az állapota nem javult, sőt romlott. Bizonytalanná vált a mozgása, újabban a beszéde is romlani kezdett. Judittal is volt valami gond, nem a régi volt. A legfontosabb az egészség, és milyen törékeny tud lenni, gondolta. És az élni akarás! Én akarok élni, küzdök az egészségemért, míg nem válok teljesen tehetetlenné. Úgy már nem szeretnék élni. Míg csendben üldögéltek, figyelte Zolit. Kissé idegennek, távolinak tűnt, mint egy elsodródó hajó. Maga elé bámult, néha ivott a pezsgőből, ropit rágcsált, amit nem tudott abbahagyni, míg volt belőle. Látszott rajta, hogy messze jár.

 

Érdekesek a lányokkal együtt töltött találkozók, tűnődött Zoli. Óhatatlanul megváltozik a hangulat, látszólag minden oké, de érezzük, hogy mégsem. Falak, maszkok, szerepek kerülnek közénk, elveszti ártatlanságát, őszinte felhőtlenségét az együttlét. Mindenki visszafogottabb lesz, szűkszavúbb, csak érintőlegesen, súrolva az igazságot lehet beszélgetni. Mindnyájan viselkedni kezdünk. Talán a női-férfi lélek különbsége az ok. A legtöbb nő, még ha szép is, féltékenyen viszonylik bármely más nőhöz, nem tud elvonatkoztatni. A legfurcsább az, hogy a barátságra, a párjuk gyerekeire, rokonaira is féltékenyek. Finoman, meghúznak egy láthatatlan pórázt, érezhetővé válik az elsődlegességre, a kizárólagosságra való törekvés. Zoli elmosolyogta magát. Hasonlóan féltékeny a kutyánk, amikor ellökdösi az ölünkbe kéredzkedő macskát.

 

Hűvös levegő árasztotta el kertet a hegy felől, a szürkületben egy szarvasbogár repült rézsútos tartásban. Olyan, mintha forgatókönyve lenne az estének, gondolta. Kevés idő múltán megérkeznek a denevérek, némán, cikázó repüléssel. először csak egy–kettő, aztán mintha zsákból eresztették volna ki őket, csapatban, szélsebesen röpködtek a fák lombjai körül. Később harmatossá, majd vizessé válik a fű, nemsokára, váratlanul, szinte a semmiből, előkerül egy sün. Hiába próbálta elkapni azt a pillanatot, amikor a kertbe lép, mindig elkésett vele. Már csak a mozgását érzékelte, ahogy gyorsan haladt a nyílt terepen.

 

Besötétedett, a denevérek is eltűntek, a hold elhalványította a csillagok fényét. Erősen lehűlt a levegő. A két macskájuk lustán heverészett a terasz szélén, az éjszaka hangjait figyelték. A környező házak ablakai elsötétültek, néhol kékes villanások jelezték a bekapcsolt TV-t. Csendben összeszedték a poharakat, a kerti székekről a párnákat és bementek a házba. A hűvös után, bent kellemes meleg volt, az étkezőbútorba épített spotlámpák sárga fénye otthonos hangulatot keltett. A meleg zuhany után fáradtan, álmosan bújtak ágyba. A csend és a sötétség mindent belepett, a gondolataik egyre lassabban jártak, hamarosan elaludtak.

 

2011. 03. 17.

 

Ligeti György

 

Szólj hozzá!

2019.11.30.
17:40

Írta: Evoke

Márciusi reggel.

Az öregember arra ébredt, hogy a lépcsőházi folyosó kőkockáin kemény, kopogó léptekkel, valaki a lift felé haladt. Önkéntelenül a hang felé fordult. A résnyire elhúzott függöny mellett beömlő napfény, narancssárga téglalapot festett a szemközti falra. A szobában újra csend lett. A széles ágy másik felén a felesége aludt. Őszülő, egykor szőke haja, kuszán keretezte az arcát. A férfi óvatos, halk mozdulatokkal felkelt az ágyból, összeszedte a szemüvegét, mobiltelefonját, a vérnyomáscsökkentő tablettáját és lassú, halk léptekkel elhagyta a szobát.

Hunyorogva lépett a félhomályból a keskeny, nagyon világos konyhába. A napokban tisztára mosott ablakon keresztül, vakító fény áradt be. Az asztalon kikészített sárga tányérok, evőeszközök, a kávéscsésze ragyogtak.
Már régóta más ritmusban éltek, a reggelit nem együtt fogyasztották el. A felesége egészsége néhány éve megromlott, szigorú időbeosztás szerint étkezett, szedte a gyógyszereit.
A férfi teázni szokott reggel. Felkészítette a vizet melegedni, majd a fürdőszobában rendbe tette magát, mosdott, borotválkozott, felöltözött.
Reggelizés közben az előtte álló újabb napra gondolt. Gyönyörű márciusi reggel volt, valami finom, halk zsongás árasztotta el a világot. Nyolc óra lehetett. Állt az ablak előtt. nézte az ápolt parkot, a munkába siető embereket, a kutyát sétáltató öregasszonyokat. Újra örömet érzett ezen a reggelen, jóleső bizakodást.

A tél nem volt hideg, de hosszú szürke napjai, az életük problémái, a kapcsolatuk kihűlése, az új környezet, az állandó viták, sértődöttség elfárasztották. Nem találta a helyét, nehezen tudott elaludni, a gondolatai elkalandoztak, nem tudott koncentrálni. Kifolyt az idő a kezéből. A napok gyorsan követték egymást, egy-kettőre itt volt a hétvége. Próbálta az egészségét megőrizni, naponta tornázott, a legrondább időben is sétáltak.
Időtöltésnek jó volt a keresztrejtvény és az internet.

Lassan-lassan alakult ki az új élete, kezdett világosodni a lehetséges jövő. Enyhe szomorúság fogta el, ha a múltra gondolt, de nem érzett bánatot. Mintha zavaros, sötét, mély vízből emelkedne a felszín, a világosság felé.
Még nem volt rendben, de kezdte újra örömét lelni az életben, kezdett tisztábban látni, megérteni az lényeget, elfogadni a világot és harmóniába kerülni vele. Elfogta a szabadság részegítő érzése! Ezt korábban sosem érezte, az élete elvégzendő kötelezettségek végtelen sora volt, kompromisszumoké, önmaga megtagadásáé.

Mire idáig jutott a gondolataiban, a reggelit is befejezte. Elmosogatta az edényeit, összesöpörte a lehullott morzsákat, megtisztította az asztalt. Elhatározta, hogy felsétál a hegyre.

tovisszuro-gebics3.jpg

Szerette ezt az utat, gyakran bejárta. Megfigyelte az apró változásokat. Emberekkel ilyenkor még ritkán lehetett találkozni, az út mentén jórészt hétvégi házak álltak. Az út elején meredek kaptató volt, csipkebokrokkal szegélyezve. A levegő tiszta, éles napsütés, madarak röpködnek. Hirtelen egy ismerős szín villant a szemébe!
Az út túloldalán lévő bokorba egy madár röppent. Lélegzetét visszafojtva, araszolva hátrált, kereste a helyet,
ahonnan jobban látható.
A madár a csipkebokor ágainak takarásában keresgélt, le, fel mozgott. Végre megpillantotta! Egy gyönyörű tövisszúró gébics volt, tojó. Nagyon korán érkezett haza a telelőhelyéről. Örömmel, hosszasan nézegette, évek óta nem találkozott ezzel a madárral.
Sokára telt be a látvánnyal, majd anélkül, hogy megzavarná, tovább indult a keskeny földúton mely a távolban balra kanyarodott.

Ligeti György. 2011, március.

Szólj hozzá!

2019.11.24.
01:59

Írta: Evoke

Álmoskönyv?

Ma jól kifújta belőlem a gőzt az őszi szél. A vacsora utáni forró fürdő nyomán ágyba bújtam egy kis sziesztára, aminek kétórás finom alvás lett a vége.

23 óra körül ébredtem, pihenten, és megint éhesen.

Mostanában úgy vagyok, mint Babits Mihály első regényének, A Gólyakalifának hősei, mindenféléket álmodom és emlékszem is rájuk az ébredés után.

Furdal a kíváncsiság a valóság és az álmaim összefüggései kapcsán. Egyre inkább gondolom úgy, hogy valamilyen módon, esetleg többféleképpen is összetartoznak. Még ha csak úgy is, hogy az agyamban, a megtörtént események emlékeként, egymás mellé kerülnek.

Holnap „szakértő” társasággal ebédelek, felvetem majd a kérdést a főétel után, hátha jutunk valamire.

kiss-3541905_960_720.jpg

„Csikágóra” emlékeztem a héten és ebben a mai rövidke álmomban ott jártam a „mi utcánkban” a lányommal. Megállva a házunk előtt, felpillantva a második emeleten lévő ablakainkra, megdöbbenve láttam, hogy a négy utcai ablak közül a baloldali kettő erősen hiányos, sérült. Mindkét régi ablak külső két-két szárnya teljesen eltűnt, mintha elfújta volna a szél. Mióta nincs ez itt?--kérdeztem a lányomtól, aki már vagy húsz éve ugyancsak nem lakik ott. Tegnap óta, válaszolta, cseppet sem izgatva magát, hogy mi történt az ablakszárnyakkal, hol landoltak az utcán, esetleg valakinek sérülést okozva.

Ez az álom összefügghet egy másikkal, amit éppen tegnap rögzítettem egy régi naplóm papírlapjairól a számítógépre. Néhány éve olvastam el JOSEPH HELLER: Öregkori önarckép című utolsó könyvét, amelyik elgondolkodtatott.

Ez valóságos, így reális? Örüljünk vagy bánkódjunk a felismerésen, hogy a lépcsőház huzatos, a paraván mögött senki sincs, kiürült az utolsó pohár, villanyoltás következik? Vajon mi lehetett az oka, hogy sok sikeres író, művész számára végül is vonzóbbnak tűnt a halál, mint az élet, amelyet éltek?

Szomorú könyv ez egy termékeny élet kiüresedéséről, az alkotóerő, a valósággal való kapcsolat elvesztéséről. A szerző keresi az okait ennek és arra jut, hogy "a korai siker nagyobb, eltúlzott várakozáshoz vezet, melyet az élet nem igazol vissza. Végül is egy tehetséget csak egyszer lehet felfedezni, egy új csillag csak egyszer robbanhat be." Mibe reménykedtünk, kérdezi?

"Bármi volt is az, nem kaptuk meg, az öröm nem bizonyult tartósnak. Az egykori vágyakat nem tudták teljes mértékben kielégíteni a sikerek, bármilyen fájdalomtól, kétségtől vagy magánytól szenvedtünk-az nem szűnt meg mindenestől; a rang és az önbecsülés, amelyet egy életre meg akartunk szerezni, nem tartott ki egy életen át. Nyomaszt a felismerés, hogy jellemünket, személyiségünket tekintve ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk, végső soron ugyanazok maradtunk, öregebbek, bölcsebbek, de máskülönben változatlanok, ugyanúgy kínlódunk és ugyanolyan sebezhetők vagyunk."

 

Számomra az látszik a könyvben felsorolt számtalan sikeres élet végső, emberi kudarcából, hogy Joseph Heller összekeveri a tehetséget, a szorgalom nyomán megszerzett mesterségbeli tudást a bölcsességgel.

Pedig a két dolgot nem egy helyen osztogatják!

A könyv befejezése után, nyilván a kapott élmények hatására is, különös, valószerű álomra ébredtem hajnali három órakor. A szituáció egy életem korábbi részét képező másiknak a hasonmása volt. (Holografikus Univerzum?)

Egy kertes családi házban dolgoztam egyedül, csak Éva, a ház asszonya volt otthon. A munka egyik felét mára befejeztem, a szerszámaimat pakoltam össze a holnapi folytatásig. Talán a Heller könyv hatására, egyik pillanatról a másikra, közel kerültünk egymáshoz. Nem volt egy szépség, jó alakú, teltkarcsú, fekete hajú, szemű nő volt, elég nagy kezekkel. A keze nem volt tiszta, valamivel foglalatoskodott éppen. Nagyon könnyű, laza, természetes módon megfogtuk egymás kezét, a kezeink játékba kezdtek egymással. Az érintéseink eszkalálódtak, pillanatokon belül a szuterén helység heverőjén tapiztuk egymást bugyi és alsógatya nélkül. Ekkor kérdeztem meg a nevét. Kellemes sodródás volt ez egy „egészségügyi” dugás felé.

 

Egyszer csak bekúszott a látómezőmbe egy nagydarab szakállas pasi képe, egy fél lépéssel mögötte lépkedő kis srác kezét fogta. Összeakadt a tekintetünk egy pillanatra, majd mielőtt a gyerek is észrevett volna bennünket, távoztak a helységből. Éva nem látta őket, de talán rajtam keresztül megérezte, hogy „helyzet” van. Ki volt az, kérdezte? Megmondtam neki, kiket láttam. Érdekes, függő állapot volt, a folytatás a levegőben lógott.

Valóban, egy perc múlva a pasi visszatért a gyerek nélkül, mi ledermedve az ágyban feküdtünk tovább, semmi öltözködés, nyomok eltüntetése.

 

Hogy jöttél be kérdezte a nő? A Jóska kulcsával? Igen, volt a válasz szemrehányóan, számon kérően, fenyegetően, miközben a kulcscsomót az ujján lóbálta.

 

Ennél a pillanatnál már éber álomban, tudatomnál voltam. Tudtam, hogy ez csak álom, de mégis valóságos, ismerős a helyzet. Szándékom ellenére megint belesodródtam egy következményekkel járó élethelyzetbe.

Lépjek egyszerűen le, hagyjam Évát magára a konfliktusban, vagy tegyek megint egy „tiszteletkört”, hasonlóan egy harmincöt évvel korábbihoz?"

 

Ébredés után, az ágyamban heverve, a döntés kényszerétől, felelősségétől megszabadulva, járt tovább az agyam.

És megint Joseph Heller utolsó könyve. Nehezen olvastam végig, éreztem az író meddő, görcsös igyekezetét, ahogy ihlet nélkül próbál valamit csinálni a semmiből. Arra gondolok, hogy vajon a világ mindig ilyen „külső” volt a számára, a női ilyen olcsón, érzelmek nélküli módon vetették a kapcsolataikba magukat, hogy aztán ugyanilyen módon férjhez menjenek, váljanak el, legyenek hűtlenek? Hellert is csak a szex szintjén, a kellemesség, a kíváncsiság szintjén érdekelték a nők, a személyiségükre semmi szüksége nem volt valójában. Ragyogó történeteket talált ki, (A 22-es csapdája, Isten tudja,) de valahogy nem éreztem bennük a szereplők morális elköteleződését egymás iránt.

Az sem kizárt persze, hogy faxnis vagyok, és ez az én hibám.

Szólj hozzá!

2019.11.08.
19:31

Írta: Evoke

A szavak és bennünk lévő falak.

 

Mára megszerettem a „nem determinált” kapcsolatok szabadságát. A valahol mégis csak bennünk létező közösség utáni vágyat, a szolidaritás érzését. Nem utasítom el az együttélés gondolatát, természetesnek és szükségesnek is tartom aktív életünk nagy részében, csupán azt keresem, hogy mit kezdjen magával az, aki megette már a kenyere javát, aki kellően gömbölyűre csiszolódott a koptatógépben, aki félig-meddig kiégett. Az ember felelős a kapcsolataiért, az életéért. Ne legyünk már zsákbamacskák!

Tegyük világossá, messziről is láthatóvá, hogy miben „utazunk”. Hogy a visszafogottságom nem a személyednek szól, az az én hibám. Dolgozom az állapot helyreállításán!

 

Egy hirdetést olvasok a neten: „Barátokat keresek! Lelki társakat, elvárások, kötelezettségek nélkül!” Bingó, ez pont nekem való!

 

Hát igen, valami megváltozott bennem, a fizikai állapotomtól is függetlenül. Mintha még itt is lennék, meg már nem is. Máshová kerültek a hangsúlyok, másféle örömök vonzanak, más dolgokat, más szavakat tartok értékesnek, számomra fontosnak. Meg kell öregednünk ahhoz, hogy ne akarjuk a világot haza vinni, valakit teljesen kisajátítani. Hogy beérjük azzal, csak egy legyek azok közül, akik fontosak a számodra, egy kapu a belső világodból, egy másik felé. Hogy az őszinte, támogató, nyílt barátságra helyezzem a hangsúlyt, amelyik kötetlen, amikor nem vagyunk egymás tulajdonai, csak társak, matrózok ugyanazon a hajón.

Ugyanakkor nem akarok semmilyen körülmények között „lelki szemetesláda”, egy személyiség „csődgondnoka” lenni! Sajnos ez a néhány felismerés nem fér el egy kitűzőn, talán nyakba akasztott partedlin kellene, afféle márkajelzésként viselnem, mint egy sárga csillagot. A félreértések elkerülése érdekében!

A lelkem mélyén azonban kétségeim vannak a „módszer” hasznosságát illetően. Hülye dolognak tűnik egy folyton változó világban, nyílt lapokkal játszani. Kapcsolatokat keresni úgy, hogy az ismeretlent, a kockázatot, a meglepetést, a veszélyt előre kizárod a lehetőségek közül. Nem ilyen a való világ!

Megtanultam, hogy a fontos szavak mindig egyszerűek, belülről jönnek és szívhez szólóak. Egy hosszú néhány hónap után, hogy nem találkoztunk, azt mondta az unokám: Régen találkoztunk Papa, hiányoztál! Az ilyen mondatokat gyűjtöm.

 

Ez pedig régen volt már, nem tavaly. Valamikor egy budapesti garzonház hatodik emeletének egyik, már nem „húszéves” lakója voltam. Egy alkalommal, távozáskor, a félig nyitott ajtóban mondta egy kedves fiatal nő, akivel a viszonyunkat barátinak, vagy ahhoz közelállónak gondolom: „úgy szeretlek, Gyuri bácsi”. Abban a pillanatban, fel sem fogtam a szavak értelmét, csak a súlyukat éreztem ledermedve. Hát nem állíthatom, hogy hibátlanok a reflexeim, hogy gyors vagyok. De legalább nem felejtek, vagy ha igen, akkor is felbukkan minden számomra fontos emlék és kiköveteli, hogy elhelyezzem őt a „mentett” dokumentumok közé. Mint most is. Őszinteség nélküli, érzelem nélküli világunkban nem mindennap mondanak egymásnak ilyet az emberek, szemébe nézve a másiknak. Már évek óta „aludtunk egymás mellett”, leszámítva azt a nem mellőzhető objektív tényt, hogy volt közöttünk még egy másik lakás, és negyven év korkülönbség. Ha mindez kevés lenne, a tapasztalatainkon túl a természetünk is nagyon eltérő volt. Ő egy kedves, öntudatos, zárkózottabb, elvontabb, más világban, józan életet élő „csodabogár”. Ennek ellenére, bár jócskán elkésve üzenem neki: én is szeretlek kislány! Hátha tudja valamikor, valamire használni az életében ezt néhány emberi szót. Az egymáshoz való viszonyunk „szilárd alapokon állt”. Számára én egy jó szomszéd, egy idős pasas voltam. Ő pedig számomra egy másik földrészről előkerült, idáig nem is sejtett, második lányomat jelentette, aki valamiért közel áll hozzám, de akit igazából sosem fogok megismerni.

 

És nincsen ezzel semmi bajom, tudom „kezelni” a problémát. Azt is, hogy „kifutó” típus vagyok, outlet-kategória a magam és mások számára is. Sok-sok év észrevétlen, apró változásai nyomán egy szép napon, aki megéli, más helyzetben találja magát, másképpen kezdi nézni a világot.

Ha már elkezdtem a nosztalgiázást, -- folytatnám a történetet kitágítva, magamról, egy képzeletbeli tükörbe nézve. Ki a fene vagyok én, és mit téblábolok még mindig az élet napos oldalán? De azt veszem észre, hogy tudat alatt elfojtom a kikívánkozó gondolataimat, előre, nehogy túlságosan személyes, felismerhető, esetleg valakire nézve is kompromittáló legyen. Önmagam gondolatainak a kibontakozását korlátozom, pedig nem kellene! Ha sikerül valami jót, szépet, érdekeset, újszerűt, valami mást összehoznom, akkor azt utána is lehet semleges, általános térbe helyezni. Engednem kell, hogy hadd forrja ki magát a történet, legyen számomra is meglepetés a mondanivalója, a végeredmény! 

Azt is érzem, hogy a történet úgy lesz gömbölyű, ha beszélek a mostani, belső világomról, a még mindig élő vágyról nyitott, őszinte emberi kapcsolatok után, ami a nőket illetően nem feltétlenül a szex. Mert abból többnyire a romlás virágai látnak napvilágot, az összebútorozás, a kisajátítás, az elvárásokban való kölcsönös csalódás, könnyek, rossz esetben örök-harag. Vajon miért van az, hogy borítékolható ez az „ügymenet”? És két ember kapcsolatának minden életkorban a non plusz ultrája csak a szex lehet? Ennyire a genetikai örökségünk kiszolgáltatottjai lennénk?

Ez a világ már más, mint ötven évvel ezelőtt volt, egyre többen válunk „szépkorúvá”, meg kell tanulnunk kezelni ezt az új helyzetet. És hát lássuk be, hogy ebben a korban már nem vagyunk azok az „éhesek” és észbontóan „kívánatosak” se. Miért van az, hogy szinte mindenki úgy tesz, mintha semmi sem változott volna, miközben fele olyan gyorsan megy az utcán, mint fénykorában és lépten-nyomon az orrán lévő szemüvegét keresgéli? Minden ügyeskedés, tülekedés, hülyeség ellenére szeretem az embereket, részt veszek a „játszmáikban”, hiszen én is közülük való vagyok, teljes mellszélességgel osztozom a hibáikban.

Végül is, újraolvasva ezt a néhány sort, kérdezem magamtól, mi a fenéről akarok én írni? Ez egy geg, egy ötlet, egy kedves epizód az életből. Ezzel indítva kellene kibontanom, hogy miként is élek, mit gondolok a világról!

 

Már nem akarok senkivel sem együtt élni, egy lakásban, kerülgetni egymást, némán „szellenteni”, lábujjhegyen járni, megtárgyalni nap, mint nap, hogy miért, hová, mikor, mit. Szarakodni a pénzzel, a rokonokkal, együtt szenvedni, kimerülni. Elveszteni újra az élet szeretetét, az élet iránti kíváncsiságomat. Úgy vagyok, mint a Liberot viselő kis srác,”szeretem magam intézni a dolgaimat”.

Most, hogy időmilliomos lettem, makacs kérdések foglalkoztatnak, melyekre szeretnék pontot tenni, mielőtt elfújom a gyertyát. Ugyanakkor szorongó érzésem van attól, hogy hátha üresnek bizonyul majd Pandóra szelencéje és már a Remény sincs benne. Bízom benne, hogy ha így is van, az elveszett Remény valahol él.

 

Egész életemben, rövid időszakokat leszámítva, kevésnek, őszintétlennek, barter kereskedelemnek éreztem az emberi kapcsolatok jó részét. Talán a családom, a gyermekek és a baráti kapcsolatok jelentenek kivételt, és a párkapcsolatok jó időszakai.

Lehet, hogy a kötődésre való vágy mindent felülír? De akkor miért teszik tönkre a kapcsolataikat az emberek menetrendszerűen? Vagy csak hirtelen felindulásból beleugranak az első kínálkozó lehetőségbe azzal a tudat alatti, vagy nem is annyira elrejtett szándékkal, hogy ha alkalom lesz rá, cseréljük a „babát”?

 

Egy őszinte barátság egyik oldalról élő igénye azonban, nem biztos, hogy fogadókészséggel találkozik! Érzékeny, soktényezős, tapintatot, empátiát, de leginkább szimpátiát és belső igényt kíván mindkét oldalról, ami talán túl sok legtöbbünknek ebben a „fapados” világban. Viszont őszintén érdekel, hogy ki, mire jutott, mit szeret, mit utál, mire emlékezik, mi maradt meg benne és miért? Őszintén érdekel, hogy más is kíváncsi-e hasonló dolgokra, kíváncsi-e saját magára, hogy „lakik”-e valaki a másikban?

 

Engem nagyon mellbe vágott Hemingway egy talányos mondata, A Kilimandzsáró hava című novellájában: „Nem is annyira hazudott, inkább nem volt igazság, amit elmondjon.”

Néhány nagyon ritka, kivételes pillanatot leszámítva, fényévekre vagyunk egymástól, mi emberek. Csupán karcolgatjuk, kaparásszuk az egymástól elválasztó falakat. Nem tudjuk eldönteni, hogy a fal melyik oldalán szeretnénk lenni. Azt sem igazán tudjuk, hogy akarunk-e a másik oldalon lenni, és miért?

Azt hiszem, hogy az önállóság és a kompatibilis viszony egy másik emberhez, nem zárja ki egymást. Mára megértőbbé, elfogadóbbá váltam. A hülyeséget már gond nélkül tudom kezelni, csak a rosszhiszeműség, a rosszindulat csapja ki a biztosítékot nálam. Már nem érzek késztetést a világ megváltoztatására, csupán a hazugság, az erőszak, az igazságtalanság tapasztalása okán érzem a cselekvés belső kényszerét.

 

Végső soron azt szeretném megtudni, hogy mit akarunk egymástól, a lelkünk mélyében. Szeretetet, elismerést, hatalmat, szexet, biztonságot, együttérzést? Vagy egyszerre többet is? Lehet erről a gondosan eltitkolt vágyról valami biztosat megismerni? Hiszen az emberek többsége magának sem vallja be, hogy mi után vágyakozik. Sohasem arról beszél, amit érez, amit gondol, vagy csak kevesen és ritkán. Az ember valamiért a saját életét, álruhában játszott szereppé alakította. Legtöbbünk elvesztette a valóság látásának képességét, nem csak a többieket, de magát sem ismeri. És hamarább vallaná be, hogy az Ördöggel cimborál, mintsem hogy kibújjon a búvárharangjából.

Ebben a ködösített, amorf világban talán csak a testbeszéd, a gesztusok üzenete árul el többet és őszintébbet a lélek titkairól a szavainknál.

Ugyan nem holnap fogunk szembesülni az „idegen” civilizációkkal való találkozás problémájával, a majdan egymás iránti érzelmeink megélésével, amelyek mutathatnak rokonságot az ember és a földi élőlények kapcsolataival. Szeretni vagy gyűlölni fogjuk egymást? Képesek leszünk-e együttműködni mint a plazmaóceánból fejüket kidugó tudatos lények testvéri közössége?

Igaz-e az, hogy öregen nem vágyunk a szexre? Vagy csak bemeséljük magunknak, mert a hozzánk illőket nem tartjuk eléggé izgatónak, vonzónak, kívánatosnak, a fiatalok pedig jól elvannak egymással a hasonlóságuk miatt? Az időnk végére úgy leszünk mások, hogy az emlékeinkben tovább él a múlt. Csak a demencia radíroz le „részleteket” a kép sarkáról.

 

Mostanra a mának, a jelennek élek, a jövő számomra kiüresedett fogalommá vált. Nem várom a halált, de ezt a megbecsülhetetlen nagyságú időt szeretném harmóniában, kellemesen és értelmesen elmúlatni. Túlságosan eretnek gondolat?

Csavarjunk még egyet a történeten, mit fogok kezdeni a megszerzett tudással? Üldögélek rajta, vagy megosztom másokkal?

És itt vannak még a mulasztásaink, a nem feltétlenül szándékosan, általunk okozott csalódások, fájdalmak. Nem tehetünk úgy, hogy a felejtés jótékony homálya borítsa őket. Előbb, utóbb el kell számolni velük!

 

Életemben két dolog került el, hála Istennek. Az unalom és a konkrét személyt, tettet nélkülöző gyűlölet. Már jó ideje látom és próbálom értelmezni az emberi játszmákat szemüveg nélkül, életem személyes tapasztalatai, az irodalom önfeltáró művei alapján. Őszintén csodálom az emlékezés lehetőségét, amelyik a múltat képes a mába helyezni, újra élővé tenni. Sokszor gazdagabb ez a kép, mint keletkezésekor, mert az eseményeket követő intellektuális érés, fejlődés teszi azzá.

Apró epizódok, emlékek sokasága gyűlik valahol a fejemben és a dokumentumok között, amelyekből kezd összeállni, alakot ölteni egy világkép a magam számára. Korai lenne ennyiből, elhamarkodott vagy téves véleményt mondani. Az sem biztos, hogy ha már eleget fogok tudni az emberről, beleértve magamat is, fontosnak tartom-e majd elmondani és lesz-e rá időm?

 

 

Szólj hozzá!

2019.10.14.
13:02

Írta: Evoke

Kezdetnek nem rossz!

 

Ne legyünk magunkhoz komiszak, örüljünk a választási eredménynek, amely a kötelező, kincstári, magabiztosságot sugalló politikusi véleményeket nem számítva, a reálisan várhatónál jobb eredményt hozott. Örüljünk neki, kezeljük helyi értéken és kezdjünk el dolgozni!

 

Jómagam nem vagyok a politika törzsi szemléletű megszállottja, igyekszem objektíven nézni és értelmezni a helyzetet, a tényeket, a tendenciákat.

 

A képviseleti demokrácia legitimitásáról, a választópolgári öntudatról, a közéletben való részvétel igényéről sokat elárul az, hogy a tegnapi szavazásra (is) a jogosult honfitársainknak csupán a 48,8%-a „méltóztatott” elmenni. (Néhány helyen ez jobb volt. Budapesten 51, ) A passzív négymillió választó számára már elérkezett a Kánaán? Hogy egy klasszikust idézzek: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve?

 

Öröm számomra, hogy annyi elvesztegetett év után végre az ellenzéki politikai „közösség”, a megosztó cselekvésképtelenségben érdekelt megmondóemberek, létük fenyegetettségét belátva az összefogásra fanyalodtak. Jó néhányan vannak köztük, akik számára nem az idén jött el a megvilágosodás, mindig is dolgoztak ezért. Tisztelet nekik és a „megtért bárányoknak” is!

Az utolsó néhány hónapban valóban kezdtek értelmes és már eredményes módon politizálni, meghaladva a  pártpolitika logikáját, amelyet nem a mára kiépített illiberális demokráciára találtak ki.

 

Az „öröm számomra” két szó azt jelenti, hogy ellenzek minden túlhatalmat, ahol is valaki bármit megtehet, ha a felhatalmazása elég nagy. Ez a többség diktatúrája! Kiegyensúlyozottabb erőviszonyok esetén az önmérsékletre képtelen többség is konszenzusra kényszerül.

 

Az önkormányzati választások nagyon jelentős sikereket hoztak a „centrális erőtér” mindent kisajátító, elfoglaló, kellőképpen pökhendi, intoleráns, konszenzusképtelen „együttműködési rendszerével” szemben. Amikor e siker okait, a főszereplőit keressük, vegyük észre, hogy azok a választópolgárok! Ha Magyarország összes politikai párttagja, (a FIDESZ-KDNP-t is beleértve) egy valamire, egységesen szavazna, az talán kétszer annyi szavazatot jelentene, mint ahányat Puzsér Róbert szerzett Budapesten. (30974) Ez ugye nem okozna árvizet?

Mára igen sokan tettük fel a kérdést magunknak: melyik ujjamba harapjak? Kire, miért szavazzak?

A politikusok és a média nagy részének vélekedésével szemben, a választópolgárok nem robotok. Gondolkodnak, érdekeik és értékeik alapján hozzák meg döntéseiket. A szavazó egy ember, nem azonos az egykori chicagói vágóhíddal, ahol az egyik kapun behajtják a disznókat, a másikon meg kijön a kész kolbász.

 

A választási eredmények, a szavazatok száma a polgárok jelentős részének akaratát fejezik ki: változtassunk!

Óriási eredmény, hogy nyilvánvalóvá lett mindenki számára: Budapest tényleg nem Felcsút alsó!

Az 1752286 lakója, választáson résztvevő felének többsége, a változásra voksolt. Hasonlóan fontos eredmény az is, hogy a Megyei Jogú Városok közel kétmillió lakójának fele szintén így döntött.

A megyei közgyűlésekben azonban elsöprő, közel kétharmados a NER mandátumainak száma. Az őket támogató milliók is teljes jogú állampolgárai hazánknak, álláspontjuk, hasonlóan a miénkhez, legitim.

A „háborút” tehát nem nyertük meg, csupán egy fontos ütközetben értünk el a vártnál jobb eredményt. Új helyzet állt elő, amely a szemben álló politikai oldalaktól, politikusoktól és a választóktól egyaránt nagy felelősséget, innovációt, új stílust, kommunikációt kíván.

 

A változás igénye pályát nyitott arra, hogy éljünk a lehetősséggel. Hogy megmutassuk, bebizonyítsuk, lehet ezt jobban csinálni. Ez a felhatalmazás nem hitbizomány! A 2022-ben esedékes országgyűlési választásokon csak akkor van esély a győzelemre, ha a következő két évben eredményeket produkálnak a most győztesek. Van az a  mondás, hogy „az ügy ha győz, tanúskodik”. Tanúskodik arról, hogy profik vagy lúzerek a vezetők.

 

Innen szép nyerni!

 

 

2 komment

2019.09.21.
16:14

Írta: Evoke

A buszmegállóban.

Gyönyörű időben várakoztunk néhányan a Volánbusz Visegrádi utcai végállomásán, szombat délelőtt a kocsi beállására. Vannak napok, amikor úgy ébredsz, hogy élni jó. Tele vagy várakozással a nap iránt és ez az állapot mintegy kisugárzódik a valóságba, amely készségesen igazodik a reményeidhez. Azt nem tudom megmondani, hogy milyen módon, de működik a dolog.

61_arpad-hid03.jpg

Talán tíz perc volt még az indulásig, mikor egy apró, duci veréb landolt egy méterre a lábamtól a járdán. Megállva felemelte a fejét, a szemembe nézett pimaszul, félreérthetetlen módon. Kaját kunyerált, mint egy öntudatos, profi koldus. Sajnos a táskámban lapuló ajándék pezsgőn kívül más nem volt nálam. Néhány másodperc alatt megértette, hogy hiába vár előttem, rutinosan továbbállt egy most érkezett pár elé.
Első pillantásra éreztem valami nem szokásosat, nem összeillőt a két emberben. A középkorú, magas férfi kopott farmernadrágban, széldzsekiben, egy megviselt hatalmas bőröndöt húzott maga után. Borostás arcán fáradtság, törődöttség látszódott. A társaságában lévő, kedves arcú, jól öltözött harmincas nő ránk köszönt. Érdeklődött, hogy a bőröndnek kell-e jegyet váltani?
Mivel bizonytalanok voltunk a válaszban, elszaladt a közeli forgalmi irodához az infóért. Nem kell jegyet venni a távolsági buszokon a bőröndöknek, közölte mindnyájunkkal a jó hírt.
Az utazásról beszélgettek egymással, miközben a fiatal nő elővarázsolva a táskájából, ezer forintot adott a társa kezébe.
Közben beállt a busz, az elsők között szálltam fel és szokás szerint a középső ajtó mellett foglaltam helyet, ahonnan előre lehet látni, és megérkezve könnyen le lehet szállni.
Nemsokára követett a bőröndöt cipelő férfi, mögötte a fiatal nő, aki valamit megkérdezett a sofőrtől. Közben a magas férfi bizonytalankodott az elhelyezkedéssel, melyet végül a nő oldott meg. Ügyesen, praktikusan, törődéssel, kedvesen. Betolta a dupla ülés ablak felőli részébe a bőröndöt, ahol már senkinek sem lesz útjába. Előre szólt a vezetőnek, hogy nyisson ajtót, mert most leszállna. Odahajolt a borostás arcú férfihez, átölelte és arcon csókolta. Az ajtó becsukódása után, nézték egymást a üvegablakon keresztül, a kocsi elindult, a nő folyamatosan, szeretettel integetett félszeg társának.
Hát ennyi volt indulásnak, tíz percnek az időnkből, útravalónak, átgondolni valónak az emberi kapcsolatok sokszínű világából. Tulajdonképpen mindegy is, hogy miért, miképpen volt viszonyuk egymással. A legfontosabb, hogy ez nagyon emberi, testvéri, anyáskodó gondoskodás volt valakiről, akinek erre szüksége volt

2018. július 7. Ligeti György

Szólj hozzá!

2019.09.06.
23:09

Írta: Evoke

Orbán Viktor és a "másként gondolkodók", hazánk jövőjéről.

 

Elhangzott egy beszéd a III. Budapesti Demográfiai Csúcs előadásai között, melyet Orbán Viktor mondott.  Ez természetesen és szokás szerint a szekértáborok sárdobálásához vezetett.
Hazánk politikai „állatorvosi lova” színesben és hangosan!

Egy támpont a könnyebb érthetőséghez, amelyik az „antagonisztikus” helyzetből fakad:
„A megmerevedett politikai megosztottság egyik rákfenéje a magyarországi állapotok mértéktelen, már-már beteges túlpolitizáltsága. A dolgok ilyenkor elvesztik valódi mivoltukat, s csupán politikai kontextusuk, értelmezésük és utilitarisztikus felhasználhatóságuk létezik. Nem a valóságról folyik a vita, hanem az annak helyére lépett nyelvi konstrukcióról.”
(A Gönczöl bizottság jelentéséből.)

Létezik egy valóságos, főleg Európára, azon belül Magyarországra jellemző tendencia, az évtizedek óta tartó népességfogyás. Ennek számtalan oka van, könyvtárnyi szakirodalma.
Mit láthat a híreket böngésző, közügyek után is érdeklődő polgár?

Leginkább azt, hogy a vélemények és a törekvések mérföldekre vannak egymástól, és természetesen a kőkemény valóságtól. Fogas kérdés, a "kötelező" vitán túl, hogy akár a kormányzat és szakértőik, akár az ellenzéki sajtó, a politikusok ismerik-e a demográfia törvényszerűségeit, a növekedés lehetőségeit?

A témáról folyó diskurzusból nem igazán dönthető el, hogy hisz-e a két tábor a negatív tendencia megváltoztatásának lehetőségében, és mekkora időintervallumban gondolkodnak róla. A kormány elszánt igyekezetét bírálóknak az anyagi támogatások módjával és a valóban alkalmatlan "agymosási " megszólalásokkal van baja. Arról beszélnek, hogy nem így, hanem másképpen kellene ezt csinálni, és akkor talán megállítható a folyamat. Meg nem szükséges megállítani, lesz majd, ahogy lesz.

A kormányzati oldal megpróbálja valóra váltani a demográfiai lejtmenet megállításáról alkotott vízióját, jelentős összegeket rendel a célhoz. Tevékenysége és kommunikációja azt a látszatot kelti, hogy érhető el jelentős javulás.

A valóság fehéren-feketén, empirikus kutatások és számítások alapján így néz ki:
„a termékenység emelkedése önmagában nem elegendő a népesség gyarapodásához, ehhez a születések számának növekedése is szükséges. Ez utóbbi azonban még emelkedő termékenység mellett sem feltétlenül következik be, hiszen az 1970-es években született népes generáció kifutásával csökkenni fog a termékeny korban lévő nők száma. A következő évtizedekben a szülőképes női korosztályok létszáma egyre csökken majd: a jelenlegi 2,3 millióról 2030-ra 1,7 millió körülire apad a számuk mindhárom előreszámítási változat szerint (X. ábra). Ettől kezdve a csökkenés mérséklődik, mert a szülőképes kor határát elérve megjelennek azok a megnövekedett létszámú női kohorszok, akik már a jelenleginél magasabb termékenység eredményeként születtek. A korcsoport fogyása azonban még így is folytatódik, bár az addiginál kisebb ütemben: az alapváltozat szerint 2060-ban várhatóan 1,4 millió körül lesz, míg az alacsony változatban kevesebb mint 1,2 millió főt valószínűsíthetünk, a magas változat pedig több mint 1,5 millió szülőképes korú nővel számol."

„A fent bemutatott tényezők mindegyikét figyelembe vevő, 2015-ös népesség-előreszámítás szerint 2060-ban várhatóan 7 millió 900 ezer fő körül alakul az ország népessége. A legmagasabb várható népességszám 8 millió 690 ezer fő, a legalacsonyabb pedig 6 millió 700 ezer fő: a két szélső változat között az eltérés csaknem 2 millió fő.”

Erre a helyzetre reagál úgy a kormány ellenzéke, milliók számára azt sugallva, hogy értelmetlen a tendencia ellen bármit is tenni. Bukás, kudarc! Nem igazán értem, hogy az ilyen kommunikációtól hogyan várható az, hogy növekedjék a szavazó tábor?
Az ellendrukkereknek mondom, nagyon nem mindegy az a kétmilliós nagyságrendű eltérés! Nem kell ahhoz diploma, hogy belássuk: egy bizonyos határon túl fenntarthatatlanok a társadalom szociális, egészségügyi ellátórendszerei, a közlekedés, az infrastruktúra, a városok üzemeltetési rendszerei. Ha majd 100 tizenöt év alatti gyermekre, 133 hatvanöt fölötti időskorú jut, húsba vágóbb lesz a kérdés.
Jámbor András a Mércében írja: „Pattanjatok már le a „magyar asszonyok” méhéről!...A kormány tehát azt gondolja, dobunk kis pénzecskét a tyúkoknak, és akkor kitolják a tojást.” Hát ez eléggé snassz értelmezése a problémának, talán zsigeri reakció az egyes kormányzati megszólalók meglehetősen „direkt”, talán inkább idétlen, a magánszférát sértő kijelentéseire.

Jómagam helyesnek tartom azt, ha a gyermekeket nevelő családok életkörülményeit, lakáshelyzetét, a gyermekek fejlődését, a társadalom a jelenleginél nagyobb mértékben támogatja, még akkor is, ha ez túlzott várakozásokból fakad. Legalább csökkenti hatásában a népességfogyás ütemét. Nem mindegy, hogy évi negyvenezerrel, vagy évi harmincezerrel csökken a népesség létszáma! Magyarország népe egy lehetőséget kap arra, hogy a következő évtizedekben felkészülhessen a megváltozott viszonyok kezelésére.

A családtámogatások határpontját tárgyalva, ellentmondásosnak és igazságtalannak gondolom azt a felvetését, hogy a gyermeket vállaló családok életszínvonala magasabb legyen az ezt nem vállaló családokénál. A munkajövedelem nagyságának első számú kritériuma nem lehet más, mint a társadalom számára végzett hasznos munkateljesítmény. Nem a genetikai humanizmus (Harrari:Sapiens) falanszter világában élünk, ez egy meggondolatlan rögtönzésnek tűnik a számomra.

A miniszterelnök beszélt a magyar családpolitika alkotmányos, gazdasági, elvi alapjairól, a politikája kulcsszavaként említette a „de mégis” magatartást.
Ez egy tiszteletreméltó hozzáállás, amelynek azonban a történelmünk során számtalanszor láttuk kárát. Kiválóan működhet a focipályán, ha a győzni akaráshoz párosul a szellemi, fizikai felkészültség, a megalapozott erő. Ezt az erőt nem elég gondolni magunkról, hanem meg kell teremteni. Sikerült vajon idáig eljutnunk?
A siker egyik feltételének a kereszténység újbóli megerősödését nevezte Európában..
Vajon mit gondolhat, érthet e megfogalmazás alatt?
A nyugati típusú civilizáció, a polgárosodás, a demokrácia létrejöttében nagyon fontos szerepet játszott a kereszténységből levezetett, de sokszor az egyház ellenállásába ütköző Isten előtti és az emberek közötti egyenlőségnek a gondolata. Remélem amikor a miniszterelnök a kereszténység európai újra megerősödésének szükségességéről beszél, akkor a Krisztusi gondolatokra és nem valami politikai kereszténységre gondol., amelyik felett eljárt az idő.

 

 


 











 





 




 


Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása