Végtelen bizalom, végtelen hatalom? (Zéró kontroll?)
Mi magyarok, egyesek szerint egyenesen a Szíriuszról származó információkból kaptuk a fene nagy intellektusunkat, szabadságszeretetünket, büszkeségünket. A címben szereplő kérdések némileg másra utalnak. Azonban ne feszítsünk már megint a „különlegességünkkel”, másutt sem sokkal különb a helyzet. A homály globális, vagy az emberi tudat araszolgatva fejlődik. Annyiban mégis speciális a helyzetünk, hogy a demokratikus hagyományokkal, polgári öntudattal, nagyobb anyagi háttérrel rendelkező országokban a társadalmi kontroll és a politikusok önkontrollja jóval erősebb a miénknél, kevésbé súlyos a helyzet.
Maradjunk itthon, gondoljuk át ezt a máig elrejtett kérdést: Mihez van joga az ország vezetésével megbízott parlamentnek? Mindenhez? Megszabhatja, hogy mekkora szőrt növeszthessen a jegesmedve, hogy miben higgyünk, hogy ki a magyar? Megváltoztathatja a múltat? Vajon mindenható-e az állam? Ha ezt gondolja magáról, miért hiszi azt, hogy a felelőssége meg csak korlátolt, mint egy Kft.-é? Mindent megadóztatok, de emberi életet, oktatást, egészségügyet, utakat, esélyegyenlőséget, a mindennapi betevő falatot a gyermekeknek, hovatovább a nyugdíjakat sem tudom garantálni. Szerintetek ez normális állapot? Mint tudjuk, az intelligenciát, valamint a vasalt nadrágot és sajnos a diplomát sem egy helyen osztják. Úgy tűnik, nem eléggé hatékony a képzési rendszerünk. Az még józan ésszel megérthető, hogy a politikából élők, a bürokraták ezt az állapotot tartják megfelelőnek, de hogy a polgárok, az értelmiség, a jogásztársadalom, alkotmánytudósok ezen nem akadnak fenn, az több mint furcsa. Valami naiv hithez, vak bizalomhoz, az intellektus, a szabadságszeretet és a büszkeség hiányához van szükség ahhoz, hogy az elvileg minden hatalom forrásának birtokosa, a NÉP, biankó csekket bízzon a parlamentjére. Alkotmányban szükséges meghatározni, hogy mihez van felhatalmazása, és mihez nincsen az államnak. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek millióinak nem ez az irracionális állapot a legnagyobb gondja, de talán azok, akiknek erre módjuk és felkészültségük van, tehetnének valamit az élhetőbb jövő előkészítéséért.
A fejlett világban egyre inkább formálissá válik a demokrácia, önjáróvá válnak a kormányok, növekszik az apátia, a jövőbe, a fejlődésbe vetett hit halványul. Tapasztalható a társadalmi aktivitás csökkenése a közéletben, a választásokon való részvétel csökkenése. Újabban visszakúszik egy lehetséges globális háború gondolata a médiákon keresztül a köztudatba. A minden kérdésben való döntés jogát államaikra bízó népek ismét ágyútöltelékké, végső soron áldozataivá válhatnak a végtelen bizalmuknak.
Mindez a növekvő szervezetlenség, az anarchia felé mutat. Amilyen mértékben csökken a részvétel, ugyanolyan arányban csökken az állam, a törvények legitimitása is. Nem jogi értelemben, hanem a valóságos társadalmi gyakorlatban. Ha a kormányokat a népesség egyre kisebb része választja meg, akkor egyre többen tarják lehetségesnek és szükségesnek a jog megkerülését. Fokozottan igaz ez akkor, mint láthatjuk Magyarországon, hogy ha az állam sem tartja be a saját törvényeit. A mindenhatóságában hívő állam nem képes észrevenni, hogy a világ, az egyes emberek, szervezett csoportok sokkal nagyobb érdekérvényesítő lehetőségekkel rendelkeznek, mint korábban. Ez a tény Magyarországon kevésbé látszik, a társadalmi közösségek zilált állapota, az öntudatlan, konfliktuskerülő örökölt magatartás miatt, nem tudatosodott a bennük rejlő erő felismerése. Nem oldható meg minden az állami erőszak útján. Láthatjuk az állami erő korlátozott voltát a terrorizmus, a korrupció, újabban az európai menekültkérdés kezelésének és „eredményeinek” kapcsán.
Az emberi társadalom fennmaradása a közmegegyezésen, az együttműködésbe vetett hiten, a bizalmon, a szolidaritáson alapszik. Ha mindez amortizálódik, akkor sötét, bizonytalan jövő vár ránk. Csak nemrégen léptünk a harmadik évezredbe, van-e így esélyünk arra, hogy valamikor eljutunk a végéig?
Innen szép nyerni!
