2016.01.02.
19:09

Írta: Evoke

Ismétlés a helybenjárás kulcsa.

   Az elmúlt napok és az ezután következők, az események felidézéséről szólnak. Mi történt a közelmúltban és hogyan? Az események krónikája helyett, szélesebb kört tekintve, egyetlen jelenségre hívnám fel a figyelmet. A hazai pályát látjuk a legközelebbről, ezért talán nem is biztos, hogy a legobjektívebben. A rendszerváltás gyermekbetegségei, a huszonöt év vargabetűi, újabban  FIDESZ országlásának öt éve, az elvesztett arányérzék szülte társadalmi elégedetlenség, a támogatottság újbóli visszaszerzése, az ellenzéki politizálás gyengesége, országos polémiát eredményezett. Szokásos szerénytelenségünkkel a bölcsek kövét véltük megtalálni, amikor széles körben leesett a tantusz, a magyar demokráciának súlyos működési zavarai vannak!

   Nos, nem mi találtuk fel a spanyol viaszt. A jelenség világszerte látható, széles körben tanulmányozzák a  kutatók, csupán kevéssé ismert, mert nem bulvár téma. A politikai elitekkel kapcsolatos kérdések a II. világháború utáni nyugat-európai és amerikai politikatudomány és szociológia legintenzívebben vizsgált témái közé tartoznak.
Az állampolgárt úgy tűnik nem érdekli komolyan a téma. Csak azt érzékeli, hogy valami nem gömbölyű. A nyugati típusú demokráciák, hibáik ellenére működnek, bár az újonnan felmerülő problémákon dolgozni kell.

   Végül is valamivel el kell töltenünk a születésünk és halálunk közötti rövidke időt. Igazán nem várható tőlünk, hogy gondolkozzunk, megoldást találjunk a vándorló hordák korából magunkkal hurcolt együttélési, társadalmi problémákra.
Nehezíti a tisztánlátást az, hogy az állam és intézményei nem választhatóak el hermetikusan az egyének, családok, társadalmi csoportok, a gazdasági tevékenység kisebb-nagyobb egységeinek egymásra hatásától, valamint az ezeket a viszonyokat tükröző kultúrától.
Nem vagyok benne biztos, hogy a demokrácia eszméje alulról jövő kezdeményezés lenne. A történelem során mindig valamely megerősödött osztály érdeke fejeződik ki a politikai viszonyok és a róluk való elméletek változásában.
   A modern demokrácia alapvető vonása a létrehozói szándéka szerint, a közösség tagjainak egyenjogúsága, a többségi akarat dominanciája, a közösség hatékonyabb működésének biztosítása a közösség érdekében. Néhány részlet az USA alkotmányából:„Mi, az Egyesült Államok népe attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, előmozdítsuk a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát."
I . Cikk (1791)
"A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából."
I I . Cikk (1791)
"Mivel egy jól szervezett milícia szükséges a szabad állam biztonsága szempontjából, nem lehet a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát csorbítani."
"Nem lehet alkotni visszaható hatályú törvényt, valamint olyan kivételes törvényt, mely lehetővé tenné a bírói eljárás nélkül történő elítélést.”            

   A kultúra fejlődése teremtette meg a személyes és kollektív szabadságjogok, a jogállam, a részvételi demokrácia iránti igény erősödését. Hosszú folyamatról van szó, mely során a haladás erői vég nélküli küzdelmet folytatnak, a történelmi múlt állandóan újratermelődő, élősködő, bürokratikus erőivel. Az együttélés szabályai, a törvények, rendeletek, ezek megjelenése a generációk tudatában, hajlamosak dogmákká merevedni, ellenállnak a változási igényeknek. Ezt az „elmeszesedési” jelenséget a hatalommal felruházott elitek is erősítik. Érdekeik megkívánják a merev, a változatlanság látszatát keltő struktúrák megőrzését egyrészt, másrészt pedig a létüket és a növekvő elvonások igazolását jelentő, a létezést, a fejlődést gátló állandó „jogalkotást”.

Láthatjuk, a fejlődés eredményeként a társadalom együttélésének szabályait is tökéletesíteni akarjuk. Az ésszerűség, a jóakarat csiszolgatja a demokrácia kereteit, feltételeit. A bökkenő azonban ott van, hogy mindnyájan emberek vagyunk és nem angyalok. Veszélyforrás meg bőven akad, még a képviseleti demokrácia keretei között is. A nyugati, úgynevezett fejlett demokráciák az alábbi, néhány jelenséget produkálják.

1. Robert Michelsnek a pártvezetés oligarchizálódásáról írott könyve óta (Michels 1989) a
(párt)szervezeten belüli demokrácia korlátozottsága a politikatudomány egyik legkevésbé
vitatott megállapításává vált.
Maurice Duverger a pártokról írott kézikönyvében például tényként kezeli, hogy "A pártok vezetése természetszerűleg oligarchikus formát ölt. A vezérek bennük többé-kevésbé zárt kasztot alkotnak, olyan belső kört, amelybe nehéz bekerülni.
Elméletileg a választásnak meg kellene akadályoznia az oligarchia születését, valójában úgy tűnik, hogy elősegíti azt." (Duverger 1976: 225)
2. A politikai versengés színhelyének áttolódása az elektronikus sajtóba (s különösen a televízióba), abba az irányba hatott, hogy a pártok egyetlen személlyel, a miniszterelnök vagy elnökjelölttel szimbolizálják magukat, ami minden pártban a monokratizálódás tendenciáját erősíthette.

3.A politikai vezetés képzettségét tekintve kasztosodik: Angliában a lakosság kevesebb, mint 1%-a végzett az oxfordi vagy Cambridge-i elitegyetemek valamelyikén, míg ez az arány a parlamenti képviselőjelöltek körében 23%, a képviselőknél 37%, a kormánytagok között már 72%, míg végül a miniszterelnökök esetében 100%. ( Amerikában vagy Magyarországon a jogi végzettség a domináns.)

4. A politikai pálya sajátosságaiból következően a kormánypárti és ellenzéki politikusok közötti különbség eltompult, csekély értelme van hatalmi és ellen elitről beszélni, hiszen a kormányzati és az ellenzéki oldal politikusai a meglévő intézményrendszer, azaz önnön politikai státuszuk fenntartása tekintetében konszenzuálisan egységesek (Beyme 1992b: 226), a politikai osztályba beletartoznak tehát mindazok, akik a hatalom közelében a politikából élnek, vagyis „nemcsak azok, akik nyernek, hanem mindazok, akik játszanak”, vagy más szóval „akik nem ugyanazt mondják, de ugyanazt a nyelvet beszélik” (Herzog 1992: 128)
Nagy jelentősége van annak a kérdésnek, hogy mennyi ideig maradnak a politikusok az elért hivatalban, hiszen ha valóban önérdekkel rendelkező csoport a politikai osztály, akkor önérdeke elsősorban arra irányul, hogy minél tovább éljen a politikából. Peter Stadler ironikus megfogalmazásában míg Weber korában a politikusok politikai céljaik megvalósítására törekedtek, addig napjaink politikusának figyelmét karrierje építgetése köti le.
Hogy valóban osztályként viselkedik a politikai vezetőréteg, azt cselekvés orientált kutatások mutatják. (Beyme 1993: 142-176): az ellenzék és a kormánypártok kooperációja (Németországban például a 70-es években ellenzékben volt CDU, az akkoriban beterjesztett törvényjavaslatok 93%-át megszavazta; az állami vállalatok és a közszolgálati rádió és televízió felügyelőbizottságaiban a politikusok többnyire együttműködnek stb.); újabb és újabb politikusoknak fönntartott funkciók létesítése, és az állami pártfinanszírozás folyamatos
kiterjesztése egyhangú döntéssel; a testületi szellem megnyilvánulásai(szóhasználatban, szabadidő eltöltésében stb).

Hasonlóak a magyar tapasztalatok is, melyek későbben, de primitívebb formában mutatkoznak. A rendszerváltást követően kialakított demokrácia csak a politikai pártok és holdudvaraik számára biztosított beleszólási lehetőséget a közügyek gyakorlásába. Ez a formális demokrácia, valójában egy „bundázástól” sem idegenkedő, NB1 „színvonalú” küzdősport fedőszervezete lett. Napjainkra az egyik csapat, felrúgva a játékszabályokat, ellenfelei asszisztálásával dolgozik azon, hogy a huszonegyedik század Magyarországán véglegessé tegyék egy korrupt, műveletlen, szaktudás nélküli, kis létszámú politikai elit uralmát. Egoista, önző, tisztességtelen törekvésről van szó, melyre az immunbetegségben szenvedő társadalom polgárai még nem találtak hatékony ellenszert.
Súlyosbítja a problémát egy alapvető emberi fejlődési rendellenesség. A hatommal felruházottak pályát tévesztettek. Nem a rájuk bízott feladattal, a társadalom működésének menedzselésével, hanem a saját lázálmaik megvalósításával foglalkoznak. Messiásnak gondolva magukat, saját értékeik és érdekeik szerint át akarják alakítani az egész világot, melynek csak jelentéktelen és nem túl jól sikerült részét képezik.
Nem gondolom, hogy az ilyen „elhívatott” ambíció minden esetben rossz szándékot, magánérdeket takar. Azonban a közösség érdekében tevékenységüket korlátozni kell. Mondjon bárki véleményt, írjon az elképzeléseiről tanulmányt, terjessze elő, de ne hagyjuk, hogy ellenünkre megvalósítsa! Az állam tevékenységének ki kell jelölni a határait, meg kell jelölni a feladatait, valamint, hogy mi az, amihez semmi köze. A politikus ne maga töltse ki a biankó csekket, melyet naiv kisgyermekként viselkedve, ma még rábízunk. Ezt a gyakorlatot a politikusok vezették be, nekik kényelmes megoldás, a polgároknak meg elfogadhatatlan.

Nem felejthetjük el, hogy a legoptimálisabbra beállított demokrácia modell is csak úgy képes működni, hogy az öntudatos polgárok folyamatosan kontrollálják a politikai tisztségviselőket, ki kényszerítik belőlük a becsületes, tisztességes munkát. Elszámoltatásuk a visszahívhatóság  kellően szigorú intézménye nélkül, csupán formalitás marad.

 

 

Innen szép nyerni!

(Forrás:http://www.ajk.elte.hu/file/POLDI_SugatagiGabor_dis.pdf)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://face2face.blog.hu/api/trackback/id/tr148227092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása