R.
Üdvözöljük, kedves M.V. úr, köszönjük, hogy elfogadta meghívásunkat erre a beszélgetésre. A közelgő választások kapcsán szeretnénk megismerni a véleményét. Első kérdésünk az, hogy részt vesz-e a választásokon?
M.V.
Számomra elfogadható, támogatható párt híján, nem fogok részt venni egy agyament áldemokrácia kutyakomédiájában. Sajnos Magyarország a hazám, ahogy másnak Mali vagy Afganisztán. Ez is van olyan rossz, mint bármelyik másik ország. Úgy tűnik, nem maradt számomra más, mivel nem akarok kivándorolni, mint körkörös védelemre berendezkedni az élősködő állammal, a bürokráciával és a bűnözéssel szemben.
R.
Kemény szavak! Milyen tapasztalatok alakították ki ezt a kiábrándult álláspontot?
M.V.
Van két szemem, látok. Elmúltam már régen huszonhét éves, hasonlóan Szergejhez, már nem hiszek a mesékben. A rendszerváltás folyamataként kapott páratlan lehetőséggel sem tudott mit kezdeni a politikai osztály, karöltve a társadalommal. Úgy érzem, hogy a politika eredetileg nemes hivatását, nevezetesen a különböző társadalmi csoportok érdekeit egyeztető, közös irányba terelő tevékenységét aprópénzre silányította az elmúlt közel harminc év gyakorlata. Lényegében valamennyi szervezet egyet akar. Megszerezni a hatalmat, a kasszakulcsot a saját „önmegvalósításuk” kontroll, felelősség nélküli gyakorlásához. Csak a hatalommal való visszaélés, a károkozás mélységében vannak különbségek a pártok között. Mivel az állam, az általam teremtett értékre támaszkodva korlátozza a jogaimat, a szabadságomat, már nem tekintem korrekt és ezért legitim partnernek képviselőit.
R.
Mi a baj a kormánykoalíció tevékenységével?
M.V.
Ez a kormányzó KFT nem a magyar nép érdekét szolgálja, kizárólag a saját szűk köreit képviseli, nemzeti színekbe csomagolva. Eddigi tevékenysége során húsz fillér érték létrehozását sem segítette, hanem inkorrekt módon támadást intézett a jogállam, az egyetemes emberi jogok ellen, a magántulajdon ellen, a munkavállalói jogok ellen. Az ország felemelkedésére, a szegénység, a szakképzetlenség, a munkanélküliség felszámolására, a roma integrációra nincs programja. Képtelen az oktatás és az egészségügy színvonalas biztosítására. Nincs tisztában a tulajdon fogalmával, nem tudja, hogy tahóság a visszamenőleges jogalkotás. A nemzet megosztásában, a káoszban, a demokratikus ellenzék ellehetetlenítésében, egy idejétmúlt, többszörösen bukott úri Magyarország restaurálásában érdekelt. Arroganciájában odáig ment, hogy pofátlanul, leplezetlenül lép át minden tisztes határt. Harcban áll az ország nagyobbik felével, az USA-val, az EU-val, a múltunkkal és így a jövőnkkel. Ez a rossz képességű kollégiumi csapat, kiegészülve a negatív kontraszelekció iskolapéldájaként, botcsinálta majdnem-jogászokkal, elvetélt focirajongókkal, álszent prédikátorokkal, macsókkal, lelkes, urizáló vadászokkal, mert nagyot álmodni. Előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetbe tömörülve, elárulva hazájukat, népüket, a társadalom fejlődésének gyötrelmes útján elért demokratikus, szociális értékeket, eredményeket, kísérletet tesz a történelem kerekének visszaforgatására. Felrúgta a demokrácia játékszabályait, a társadalmi szerződést, kisajátította a hatalmat, leválthatatlanná ügyeskedte magát. Folytassam tovább?
R.
Az ellenzéki pártokban, a civil kezdeményezésekben sem lát lehetőséget egy jobban működő demokrácia megteremtésére?
M.V.
Nem igazán.
Nem a politikával, a pártokkal van a gond, mint kategóriákkal, hanem azzal, ahogy ez működött az elmúlt huszonöt évben. „Demokratikus” pártjaink a rájuk ruházott felhatalmazással visszaélve, a közjót csak a megválasztásukhoz szükséges populizmus erejéig képviselték (jórészt hitelekből, a nemzeti vagyon eladásából, a magántulajdon megsértéséből fedezve). Az állami, önkormányzati megbízatásokat zsákmánynak tekintve, személyes és pártérdekek céljából „privatizálták” a társadalom erőforrásait. Nem hisztizni, megsértődni, további ellentéteket szítani kell, hanem megváltozni, megtisztulni. „Kitelt a három (huszonöt) esztendő!” Az emberek élni akarnak, elegük van a hazugságból, a „holnap lesz majd szép nekünk" szövegekből..
A mai magyar „demokrácia” pártjai, a FIDESZ-t is beleértve a társadalom nyakán élősködő, kimutatható társadalmi hasznot sosem produkáló, önjelölt politikai vállalkozói csoportok. Néhányan gründolják, kizárólag ismerősökből, baráti körből verbuválódnak, létszámuk alacsony, tömegkapcsolataik nincsenek. A politikai pálya sajátosságaiból következően a kormánypárti és ellenzéki politikusok közötti különbség eltompult, csekély értelme van hatalmi és ellen elitről beszélni, hiszen a kormányzati és az ellenzéki oldal politikusai a meglévő intézményrendszer, azaz önnön politikai státuszuk fenntartása tekintetében konszenzuálisan egységesek. A politikai osztályba beletartoznak tehát mindazok, akik a hatalom közelében a politikából élnek, vagyis „nemcsak azok, akik nyernek, hanem mindazok, akik játszanak”.
Nagy jelentősége van annak a kérdésnek, hogy mennyi ideig maradnak a politikusok az elért hivatalban, hiszen ha valóban önérdekkel rendelkező csoport a politikai osztály, akkor önérdeke elsősorban arra irányul, hogy minél tovább éljen a politikából. Ironikus megfogalmazásban, a régi politikusok politikai céljaik megvalósítására törekedtek, addig napjaink politikusának figyelmét karrierje építgetése köti le.
Ezen kívül hiányzik a rátermettség, a tisztánlátás, nincs bennük a kormányzáshoz potenciál. Ez a politikának csúfolt, terméketlen iszapbirkózás arra is bizonyíték, hogy valójában az érdekcsoportok nem tudják, hogy mi a demokrácia, nem is hisznek benne, csak beszélnek róla. Annyit sikerült a fogalomból megérteniük, hogy a hatalomért lehet versengeni, a győztes pedig mindent visz! A világhálót rendszeresen használók hatalmas tábora, nap mint nap szembesül az itt is megjelenő kíméletlen, gyűlölködő, erőszakos, ostoba, totálisan kompromisszumképtelen véleményekkel, megnyilatkozásokkal. Az embereket sem érdekli az igazság, a reális lehetőségek mérlegelése, elfogadhatatlan számukra a másik véleményének akceptálása. Jellemzően, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyják a tényleges erőviszonyokat, saját támogatottságuk mértékét is.
A választások során megszerzett pozíciók, a velük járó lehetőségek, mint "zsákmány", funkcionálnak a pártok és holdudvaraik számára, kisajátították az államot és intézményeit. A demokráciát csak mint küzdőteret, a győztes mindent visz lehetőségeként fogják fel. Ennek a primitív, tevékenységnek, immoralitásnak eredményeként mára a társadalom egy tőle elkülönült kaszt, a politika "elit" túszává vált. A céljuk: "most és mindörökké"! Jelenleg:"folytatjuk"!
Ez az elkülönült kaszt, nem egységes tömb, különböző szándékú, képességű személyek alkotják, az sem kizárt, hogy vannak köztük megújulást, a politika becsületét helyreállítani szándékozók. A dolog szépséghibája, hogy még nem látszanak markánsan, nem jelentkeztek be a nyilvánosság előtt. Az elit fő haszonélvezői felelősek a társadalom megosztásáért, a helyben járásért, az információk tudatos manipulálásáért. Sosem fognak önkritikát gyakorolni, elismerni hibáikat, tévedéseiket. A rendszer fenntartásában érdekeltek. Látható ez abból is, hogy huszonöt év alatt egyetlen lépést sem tettek a demokratikus ismeretek terjesztése, a részvételi demokrácia, az autonómiák erősítése érdekében! Igyekezetük a megszerzett hatalom birtokában a "kormányozhatóság" növelésére irányult, ami magyarul az állam, a bürokrácia erősítését, túlhatalmát jelenti.
A politika feladata a huszonegyedik században, nem a magáncélú hatalomról szól, hanem az egyéni és csoportérdekek összehangolásáról, konszenzus létrehozásáról, a társadalom közös érdekeinek biztosításáról. Tessék mondani néhány élő példát erre! Regnáló pártjaink az anyatejjel szívták magukba a kompromisszum képtelenséget, az erőből, mások kizárásával való magatartást. Ha elvétve felvetődött náluk az összefogás gondolata, az csak a hatalomhoz szükségesnek látszó többség eléréséről szólt, a magát legerősebbnek képzelő párt mögé, érdekében. Hol látszik itt konszenzus? Közönséges üzletről van itt szó.
Régóta folyik egy meddő vita az „elhívatottak”, a pártok és a „civilek” között arról, hogy kell-e kormányváltás idő előtt, és kit „illet” a vezető szerep. A vita meddősége arról szól, hogy mindkét oldalnál hiánycikk a képesség, a tudás, az akarat, a bátorság a feladathoz. A legalapvetőbb problémát a cél hiánya okozza. Az ellenzéki pártok az elmúlt éveket lökdösődéssel töltötték, nem volt idejük az elkövetett hibák feltárására, egy többség által támogatható jövőkép kidolgozására, az eléréséhez vezető módszerek megfogalmazására. Az úgynevezett civilekről nem tudni, hogy hol voltak, mit csináltak 2010-ben, 2014-ben. Hiába jelenti be egyik-másik párt, hogy készen állnak a kormányzásra, lövésük sincs róla, mit kell csinálni az alulképzett milliókkal, a romák integrációjával, a demográfiai pokolgép robbanásával, a fenntartható növekedéssel, a költségvetési hiány állandó újratermelődésével.
Nélkülözhetetlen a sikerhez egy autentikus vezetőerő megléte. Lassan nyolc éve folytatódik a NER ámokfutása, a demokratikus ellenzék keresi a saját identitását, a civilek tiszta lappal indulnának, csak még nem tudják, hogy hova. Közben a Magyarország Szindróma, az ország lesüllyedése a periféria államok közé, egyre nyilvánvalóbb. Némi túlzással azt láthatjuk, hogy huszonöt évvel ezelőtt, nagy és naiv reményekkel egy elvarázsolt „előszobába” léptünk. Az idő megállt, még mindig az képezi a vita tárgyát, hogy ki, honnan jött. Egy negyedszázad kevés volt arra, hogy közmegegyezés szülessen a továbblépés, az irány, a cél kérdésében. Huszonöt éve nem találtuk meg az ajtót, melyen át az otthonosabb lakásba juthatunk. Csak nem a kreativitásunkkal, a politikusainkkal, az értelmiségünkkel van baj? Ennek az elhúzódó sárdagasztásnak persze vannak haszonélvezői, lelkes támogatói, akik érdemi teljesítmény, felelősség viselése nélkül, jól megélnek a lázas semmittevésből. Visszakérdezném öntől R. úr, ön nem hasonlóképpen látja?
R.
Az olvasók az ön véleményére kíváncsiak M.V. úr, a médiának nincs saját véleménye, kiment a divatból az egykori szerkesztőségi cikk, a vezércikk.
De ha ilyen borúsnak látja a képet, mit gondol, hogy lesz ebből változás?
M.V.
Mindaddig nem valószínű változás, amíg a társadalmi helyzet katasztrofálissá nem válik, míg a mélyben meg nem születik egy új, vezetésre képes erő. A helyzet azért nem reménytelen, a miniszterelnök szerint is „bármi megtörténhet”.
Innen szép nyerni!
