2018.12.06.
21:33

Írta: Evoke

Beszélő kezek.

 

A homlokzaton lévő óra tíz óra tizenöt percet mutatott, mire a Nyugati pályaudvarra értem tegnap este. Az indulást jelző táblára tekintve némileg elbizonytalanodtam, sehol sem találtam a már számtalanszor látott Dunakeszi-Göd-Vác feliratot az induló vonatok listáján.

8089662_e4de9933eb41b028c3c9f6f2c9ed712c_wm.jpg
A pályaudvar stimmel, gondoltam: talán az Idő zökkent ki megszokott kerékvágásából?
Nem én voltam az egyetlen, aki meglepett arccal, lépteit lassítva haladt tovább. A külső 6. vágányhoz érve pillantottam meg a számomra szokatlan, Rákospalota-Újpest „viszonylatot”, mint célállomást kiírva.
Az utolsó kocsi mellett álló, egyenruhás kalauznak reflexszerűen csókolomot köszönve kérdeztem meg, hogyan juthatok el Dunakeszire? Át kell majd ott szállni, lesz csatlakozás Vác felé, hangzott fáradtan, mégis biztatóan a jó hír.
A valószínűleg régóta várakozó vonat zsúfolásig telve volt utasokkal, egy darabig az ajtó mellett várakoztam a kocsi peronján. Néhány perc múlva vettem észre egy üres ülőhelyet az egymással szemben lévő, közeli két-két hely közül. Egy felöltőt, sapkát viselő középkorú férfi mellé ültem, akinek a cucca a vele szemben lévő ülésen várt az indulásra egy magas, vékony nő társaságában. A fiatal hölgy szigorú, semleges arccal, fülhallgatókkal, kézben tartott mobiltelefonnal ült velem szemben, strukturálva a vánszorgó időt és a mozdulatlan teret. A következő negyedóra várakozással, lassan növekvő feszültség kíséretében hullott a múlt kútjába. A kocsiban halk beszéd morajlott, néhányan az útra vásárolt, szendvicseiket, kávéikat fogyasztották.


Várakozás közben a mellettem álldogáló kalauzt néztem. Volt a látványában valami lassan kibontakozó, lassan felismerhető üzenet, amely lépésről-lépésre vált érthetővé a számomra. Vasutas egyenruha, fehér, rövid ujjú ing. Őszes, rövidre vágott haj, fáradt, megkeményedett arc. Vállán hatalmas, nehéznek látszó táska. A keze volt az, ami igazán megfogott. Barna, izmos alkarján a sok munkától felszínre dolgozott erei látszottak, férfiasan nagy kezében a szolgálati mobilját tartotta, figyelve a lassan csordogáló információkat a közlekedés várható alakulásáról. Lábaira pillantva, melyeken színét vesztett félcipők voltak fehér zoknival, tudatosodott bennem a felismerés, hogy egy álruhás angyal, egy nehéz munkáját végző nő áll mellettem. Kopottan, fáradtan, mégis legyőzhetetlennek látszva.
Őszinte, mély együttérzés és tisztelet fogott el iránta és hozzá hasonlók iránt. Nőnek alig látszva, jellegtelen egyenruhába bujtatva, szolgálatba osztva végzik lélekölő, monoton munkájukat, alulfizetve, szívükön a gyerekek, a család, a háztartás terheivel.
Nem szerepelnek a címlapokon, a hírekben, nem tartanak sajtótájékoztatókat, elegánsan felöltözve. Sehol egy helikopteres házibuli, cipők, ékszerek, plasztikai sebészet, semmi önmegvalósítás!
Gondolataimban idáig jutva, megmozdult a szerelvény, a peron betonoszlopai lassan, egymás után, gyorsuló tempóban tűntek el az ablak keretében. Az utasok és a kalauznő arcvonásai is megenyhültek, az Idő visszatért a megszokott rendjéhez.

2018, szeptember 8.

Ligeti György

A fotót M.Schmidt János készítette.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://face2face.blog.hu/api/trackback/id/tr114447032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.