Jobb napot Magyarország!

Gyurcsány Ferenc megosztotta velünk nézeteit az ország helyzetéről és az ellenzék előtt álló, szerinte szükséges feladatokról.

https://dkp.hu/uploads/docs/10/147/gyurcsany_ferenc_merjunk_hazafiaknak_lenni.pdf

Érdekes nyomon követni volt miniszterelnökünk gondolkodásának változásait, a múltról és a jelenről való véleményét.

Első hallásra érzek egy kis hiányt, számos helyretett felismerés ellenére egy energia befektetése nélküli szublimációra, egy közbülső fázis nélküli társadalmi állapotváltozásra hasonlít az eszmefuttatása. Megérett a helyzet a NER leváltására, valamire, ami korrekciója is lenne a 2010 előtti gyakorlatnak. És mivel ez választásokkal nem megoldható, legyen ellenállás és lázadás! Kétségtelenül változás ez elmúlt években hirdetett álláspontjához képest. A hatalom utáni vágyakozás helyére a hatalom akarása lépett, ami az ehhez szükséges erő, támogatás megteremtésére irányuló munkát, bár jól látja, hogy mi kell a sikerhez, mégis akarattal helyettesítené. Ez nem voluntarizmus?

Semmi bajom azzal, hogy a körülmények változásával, változnak a róluk alkotott vélemények is. Csupán a feledékenyek kedvéért említem meg, Orbán Viktornak is sikerült a liberalizmustól eljutnia egy illiberális, autokrata, etatista álláspontig.

A kérdésem csak az, hogy mi változott meg és kinek a jóvoltából?

„Egy dolog viszont nem áll érdekünkben: a felfordulás, a ribillió, a bárminemű erőszak. Ellen kell állni, támadni és készülni Orbán bukására. De ugye látjátok, hogy ma még nem állunk készen az Orbán utáni helyzet kezelésére? A mi mai gyengeségünk Orbán legerősebb kártyája. Mert tavasszal sem ő nyert, hanem mi vesztettünk. Mert megosztottak vagyunk, régimódiak, ötlettelenek, gyengék. Nemcsak jobb kormányt, de jobb ellenzéket is érdemel Magyarország. Nekünk is jobbnak kell lennünk. Ezért dolgozom.”

http://nol.hu/velemeny/angyalok-es-ordogok-1482469

„A parlamenti ellenzéknek a Parlamenten kívüli ellenzék civil aktivistáival, szervezeteivel, mozgalmaival utcára kell hívni az embereket és az ellenállásból közösen kell lázadást formálni. A lázadás akkor lehet eredményes, ha az kiterjedt, tömeges és tartós. Ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy tüntetés sem dönt kormányt. A tüntetések békések, de ahogy a mai hatalom nem tiszteli a demokratikus alkotmányosságot, úgy természetes, hogy a vele szembenálló ellenzék, ha kell, átlép a hatalom önkényes szabályain is. Mert sokan gondolják, hogy ez a demokratikus önvédelem része. Ahogy jogod van megvédeni magad a lakásodba betörő bűnözőtől, úgy jogod van megvédeni a hazádat az elnyomó önkénytől.”

Nézzük sorban a fenti kijelentések tartalmát.

Mára nagyobb lett az ellenzék választók általi támogatottsága? Ötletesebb, hatékonyabb lett az ellenzéki pártok politizálása? Mára felvállalható a kormány megbuktatása érdekében a ribillió, a nem demokratikus út? Mára készen áll az ellenzék az Orbán utáni helyzet kezelésére?

Nos, vannak kétségeim. Meglátásom szerint annyi változott meg, hogy a NER nyolcévnyi arrogáns, erőszakos nyomulása után, (jó lassan) leesett a tantusz az ellenzéki politikusok egy részénél, megérezték a létezésüket fenyegető veszélyt. Ha nem válnak erőt mutató tényezővé, akkor mennek a levesbe. Túlélési kényszerhelyzet jött létre, az erre való reagálás természetes és jogos önvédelmi reflex.

Kétségtelen tény, hogy a szükségszerűség közelebb hozta egymáshoz az évek óta kiszorítósdit, lejáratósdit játszó pártokat. Az is gyakorlati tapasztalat, hogy az egység látszata növelheti az ellenzék támogatottságát valamilyen mértékben.

Gyurcsány Ferenc és a kormánykoalíció számára is megkerülhetetlen erkölcsi és politikai kérdés a társadalom tűrőképességének és kockázatvállalásának ismerete, tiszteletben tartása.

Közismert Kenedy mondása:”„Akik a békés forradalmat lehetetlenné teszik, azok miatt válik a véres forradalom elkerülhetetlenné.”

És akkor beszéljünk a lázadásról, a békés forradalomról. Hányan tartják ezt helyesnek, hányan vennének ebben részt?

Gyurcsány Ferenc is érzékeli, hogy valami hiányzik, valami nem eléggé spanos: „Természetesen tiszteljük választóinkat. Övék a végső hatalom. De ha demokrata támogatóink nagyobb része továbbra is csak dörmög és elégedetlenkedik, meg szurkol nekünk megállítva utcán és a Tescóban, hogy tartsunk ki, akkor semmire sem fogunk menni.”

Amikor a hatalom megszerzése a cél, tudniillik azt is, hogy az ország másik fele a NER támogatója, nem megosztottan, hanem egységesen. Milyen jövőt szánt nekik a szerző? Akkor most rájuk kényszerítene egy felfogásukkal ellenkező rendet?

Nem igazán tartom „politikus” megoldásnak azt, hogy előre kinyilvánítja elkötelezettségét a globális kormányzás szükségszerűsége iránt, ami ma láthatóan nem mondható népszerűnek.

Párt és mozgalom építés, a választók meggyőzése, mozgósítása nélkül (ez volna a közbülső fázis), csupán az ellenzéki pártelitek túlélését szolgáló alkuknak nem jósolok fényes jövőt.

Talán nem lenne felesleges újra definiálni a demokrácia, baloldal és a liberalizmus, valamint a jobboldal fogalmait, a huszadik-huszonegyedik század társadalmi jelenségeinek, változásainak függvényében.

Kíváncsian várom, hogy Gyurcsány Ferenc mai  és Orbán Viktor holnapi évértékelőjében mit fogunk hallani?

Faxnis egy társaság vagyunk mi magyarok, de optimistán azt hiszem, ez lehetőség is egyben arra, hogy egyszer megvilágosodjunk.

A január ötödikei ellenzéki tüntetésről, ahányan vagyunk, annyiféleképpen vélekedünk. Politikusok, politológusok, a „szakértő” kibicek serege, az utca népe mond róla véleményt. Siker, kudarc, csak ennyi volt?

Nincs könnyű helyzetben az éveken át önmagát és szimpatizánsait is tévedésben tartó parlamenti ellenzék, az időközben szerepet vállaló, a pártokat elutasító "civil" szervezetek, és az úgynevezett huszonegyedik századi voltuk alapján maguknak helyet követelő új pártok sem. Mostanra értették meg, hogy amit idáig csináltak, az csak arra jó, hogy menjenek a levesbe. A felismerésükért dicséretet érdemelnek!

Ugyanakkor úgy szeretnének idő előtti választásokat kikényszeríteni, hogy mindez ne tűnjön antidemokratikus módszernek. Ezért csak a követelések teljesítése (5+4pontok) a megfogalmazott cél, ami a radikális csoportok számára kevésnek tűnik.

Az önként vállalt túlmunka és az érte járó díj időben történő kifizetése, a jogállam és a kényszermunkatábor, ugye különböző fogalmak?

A rabszolgatörvény csupán a meglévő helyzet legalizálását jelentené, azonban kiválóan alkalmas a munkavállalói önérzet növelésére, amit a NER lépésről-lépésre lebontott, megtaposott szisztematikusan. Most pont a saját eszközükkel él az ellenzék. A NER választásokon való legyőzése sok melót kívánna a cél érdekében. Erre lehet megoldás a Választó Mozgalom gondolata a kettős választás lebonyolítására.

Jómagam mélységesen kiábrándult vagyok a politika, a politikusok őszinte, közérdeket szolgáló, becsületes tevékenységét illetően. Az eszem, a tapasztaltaim ezt a kiábrándultságot igazolják, de legyen ez az én bajom. Mára már nincsenek illúzióm az emberekről, magamat is beleértve, így a politikáról sem. De ideális ábrándjaim, valóságtól elrugaszkodott, világmegváltó elképzeléseim sincsenek.

A politika társasjáték, szerves fejlődés eredménye, örök küzdelem a benne résztvevők érdekeinek védelmében. Mint az élet minden területén, az lehet sikeres, aki időben és megfelelően tud alkalmazkodni az állandóan változó körülményekhez.

Kis hazánkban,- hogy máshol mi a helyzet, azt nem tudom,-megugorhatatlan elvárásaink vannak a politikusi „mesterségről”. Pedig ez is csak egy választott pálya, bárki választhatja, ahogy lehet valaki kőműves, nőgyógyász vagy mozdonyvezető. Sokféle indítéka, motivációja van az életpálya megválasztásának. Igenis önjelöltek vagyunk mindnyájan ezen a területen, kivéve a teljes esélyegyenlőtlenség született áldozatait. Egy költőt, egy sportolót, egy színészt és a politikust is erősen motiválja a „rivaldafény”, a szereplési vágy, a hírnév. A pénz is számít, amikor a jövőnkről döntünk. Ezek emberi motivációk, akkor van a baj, ha valakit megront az öncélú hatalomvágy. A hatalom birtoklása végső soron az elosztás és az irányítás jogát jelenti, és nagy a csábítás, hogy visszaéljünk vele. Láthatjuk, hogy egy kis családban is mennyire nem egyszerű, a mindenki számára előnyös megoldások alkalmazása.

Minden fejlettebb idegrendszerrel rendelkező élőlénynél megfigyelhető, hogy az őt alkotó elemek, sejtek, szervek, elkülönült „hivatást” gyakorolnak, részfeladatokat végeznek. Ilyen feladat az irányítás is, az „egész” hatékonyságának emelése érdekében. Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha ezt a differenciálódást nem véletlennek, hanem szükségszerűnek gondolom. Az emberi társadalomban mindig is vágyott hívatás volt az irányítás, mert számos előnnyel járt. Az alkalmatlan irányító azonban mérhetetlen károk okozója lehet.

A dolog pikantériája az, hogy a politikai vezetőinket magunk választjuk meg, többnyire azzal szépséghibával, hogy önmagukat és egymást jelölik ki számunkra. Azt hiszed, hogy választottál, pedig csak a általuk meghatározott kínálatból bólintottál valamelyik kevésbé rossznak látszóra.

Olyan, mint kormányunk Nemzeti Konzultációja. Ezt a jelölési módszert felül kell vizsgálnunk, jobbat kell helyette találnunk.

Az újabb kétharmados választási győzelmet felhatalmazásként értelmezte a kormánykoalíció arra, hogy emelje a tétet, legyen még etatistább, folytassa időutazását Trianon felé. Valamit mégsem értett meg a magyar néplélekből: ez egy önérzetét sokra tartó nép! A birkatürelem nem vonatkozik minden, gerincét sértő lépésre.

Csak van egy baja, sok a túl okos, a kávéházi filozófus, és akiknek meg okosnak kellene lenniük, azok gyakran lassú felfogásúak, szólót akarnak játszani az összjáték helyett.

Talán két éve Juhász Péter, az Együtt politikusa volt a vendégünk az Eleven Emlékmű rendezvényén, ahol kapott hideget-meleget, mert rövid politikusi pályája alatt ő sem talált fogást a Nagy Testvéren. Végül is visszakérdezett, miért nem vállalkozik valaki is arra, hogy megmutassa a helyes utat? A pálya nyitott bárki számára.

Az őszi törvénygyártási lázban elfogadottak utolsó cseppként hatottak a közvélemény elégedetlen részére, az ellenzéki politikusokra egyaránt. Keresik a hangot, az érdekeik érvényesítésének hatékonyabb módját.

Ne becsüljük le a kibontakozó, szerveződő, a padlóról felálló útkeresésüket, melyekre nincsenek biztos receptek.

Úgy tűnik, hogy végre ők is belátták, hogy egyedül nem megy! Hogy a Szél, a Karácsony, a Vona kormány irreális fikció. Bárkinek akkor lesz esélye az önálló politikai koncepcióját megméretni, ha majd ez a kurzus is csak egy lesz a többi között. Ugyan a gondolat nem úttörő, mások már korábban felvetették, de örüljünk annak is, hogy politikusaink is eljutottak idáig.

Itt említeném meg azt, hogy Gyurcsány Ferenc is dicséretes önmérsékletet tanúsított, amikor a bontakozó bizalom érdekében háttérben maradt, nem szólalt fel.

A demonstrált közös törekvés, a nemzetet, az államot kisajátító FIDESZ-KDNP legyőzése, hatalmas mozgósító erővel bír. Amikor az egymás ellen kijátszott pártok, egymás iránti bizalma élővé válik, új lehetőségei születnek az ellenzéki politikának. A „gittegyleti magányból” széleskörű egységfront építhető, ha van hozzá akarat, képesség, támogatás. Egy Új Márciusi Front, melynek programja a rendszerváltás reformprogramja, a Magyar Köztársaság újra fogalmazása lehet.

A labda pattog, ne hagyjuk, hogy lendületét vesztve az ágy alá guruljon.

A lehetőség azonban még nem valóság! Most dől majd el, hogy ki, mire képes meggyőzésben, aktivizálásban, megfontolt, felelős célok és eszközök megválasztásában.

Érzékelhető némi zavar az Erőben. Miként reagáljon arra, hogy „Ez még csak a kezdet.” „A mi türelmünk elfogyott, a ti időtök meg lejárt.”Sztrájk!” „Blokád!” „Nem köt bennünket Orbán illiberális alkotmánya, alaptörvénye.”

Ide vezet az autokratikus, párbeszéd, konszenzus nélküli, a társadalmi partnereket semmibe vevő kormányzás. A gátlástalan uszítás, a hazugságok cunamija. A fagyi visszanyal.

Fontos figyelembe venni azt, hogy az erőszakmentesség, a demokrácia alapértékei ne sérüljenek, az országban ne alakuljon ki káosz, hogy a jogos tiltakozás, az ellenzék kormányváltási igénye, a hatalmi harc, ne okozzon indokolatlan, támogathatatlan károkat. Hogy az igyekezet hevében sem mondjunk valótlanságokat. (Soknak tűnik a külföldön dolgozók másfél millióban említett száma.) Hogy legyen közös jövőkép, játékszabályok és B terv arra az estre is, ha elgurulna a hatalom gyógyszere. Hogy a különböző, sokszínű csoportok elképzelései, gondolatai becsatornázásra kerüljenek az egyeztetések során, hogy ne csupán a már létező elitek alkui valósuljanak meg, megismételve a rendszerváltás egyik hibáját. Hogy a sztrájk helyének megválasztása értelmes, valóban hatékony legyen és a ki fizeti a révészt kérdése is szempont legyen. Felelősség, munkabér, szolidaritási támogatás, stb.

Talán nem lenne felesleges a kommukációban azt is hangsúlyozni (kedves politikusok!), hogy a kormány politikája, a legaktívabb képviselői az ellenfelek, nem pedig a szavazóinak jóhiszemű, jelentős tábora.

Ezek amolyan laikus gondolatok, de talán nem fölöslegesek.

Ne felejtsük el, hogy az idő múlik, a becsület fogy, dolgozni kell! Ingyen, önként dalolva, nem fog lemondani aranytojást tojó tyúkjáról az illiberális rezsim.

Innen szép nyerni!

Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.

Az ECHO/A nemzet hangja, kivágta a rezet, az Origóra hivatkozva. Nem kis munkával lerántották a leplet az ellenség egyre szélesedő táboráról, Soros kitartottjairól, a civil szervezetekről, az összes ellenzéki pártról, az őket szavazatukkal támogatók millióiról. A szöveg hangneme, gondolat(?) menete Gerő Ernő 1956 október 23. napi beszédére hajaz.

https://www.youtube.com/watch?v=yvNKHIKynT0&fbclid=IwAR0BPx6_UVvqsW7Jx1CR47pZn2Sl4yf6eS2154M9j6YJFsA7WZUC6uPnN9c

Perben az országgal, a munkavállalókkal, a közélet szereplőivel.

Pánikkeltés, hiszti a maguk gerjesztette helyzet megoldása helyett. Kormányzásuk alatt nem először rúgnak öngólt a konszenzus nélkül, arrogánsan megszavazott, a választók által borítékolhatóan elutasításra kerülő, a demokrácia játékszabályait megsértő törvényeket. Hosszú lenne most felsorolni őket. A tiltakozáshullámot nagymértékben erősítette a rá adott kormányzati reakció.

Az „erős állam” hívei nem tanulták meg a történelmi leckét. Ez már nem panasznap, nem szakpolitikai gittrágás. Bepöccintették a labdát, kényszerhelyzet nélkül a saját kapujukba, előre megfontolt szándékból. A nézőtéren már tombol a peoples, a bírónak még nem esett le a tantusz. Zavarban van, időt húz, negligál. Küszködik a számokkal, a nagyságrendekkel. Néhány százan, néhány ezren vagy tízezren? Szóra sem érdemes, hölgyek és urak.

A kíváncsibb elemzők próbálják megfejteni, hogy miért vállalt fel ilyen súlyú karácsonyi ajándékot szeretett magyarjai számára a miniszterelnök? Ép ésszel felfoghatatlan a logikája, ha van egyáltalán ilyen, a törvény átverésének. Talán egyfajta időutazás kísérletének tekinthetjük, valami mintának „érték nélkül”. A magyarázatára felhozott kormányzati érvek szánalmasok, valótlanok, önmaguknak elmondott monológok. Játék a betűkkel, amelyikre a kutya sem kíváncsi.

Kevesen vannak az utcán, mondják. Miért, Szálasi vagy Rákosi nagyon központosított, „nemzeti” vagy „népi” demokráciájában máshogy volt ez egy ideig? És mi lett a vége?

Nem teszek egyenlőségjelet a rossz példaként említettek és Orbán Viktor közé, csak a párhuzamra célzok. Jelentős különbségek vannak, ez a nép, ez az ország, már nem az az ország.

Attól, hogy papagájként ismétlik: ez a dolgozók érdekében hozott döntés volt, nem válik azzá. Azt, hogy (csak) Soros kitartottjai randalíroznak, visítoznak az utcán, már csak egy marginális kisebbség veszi be, önmagát ámítva, mint az álhír kitalálói.

A „panasznap” vádja: szervezkedik az ország semmibe vett fele az érdekei védelmében. Hallatlan, skandalum! Szervezkedik a nemzetből kirekesztett, hazaárulónak titulált, a jogállami lehetőségeiben korlátozott, tárgyaló partnernek nem tekintett, szóra sem érdemes, marginális "kisebbség".

Basszuskulcs, mi a fenét kellene tennie, amikor egy politikai koalíció (FIDESZ-KDNP) a rendszerváltás kezdetétől arra szervezkedik, hogy saját céljai érdekében megszerezze és minden eszközzel megtartsa a hatalmát?

Mennyire vehető komolyan egy kurzus, amelyik képtelen a toleranciára, az önmérsékletre, a korrekcióra?

Az Origó, mint a NER „kisagytrösztje”, nem a saját ötleteit reklámozza, egy koncepciót közvetít és ebből él. Ez azonban nem menti fel a felelősség alól, hasonszőrű, kormányzat által kitartott társaikkal együtt.

Orbán Viktor kétségtelenül az elmúlt harminc év legtehetségesebb, legkövetkezetesebb politikusa, amennyiben a politika csak a hatalom megszerzését és megtartását jelenti az eszközök, a célok korrektsége nélkül. Ennél azonban a szavazatra jogosult polgárok többsége, benne a FIDESZ mérsékelt szavazóival, többet vár a kormányától! Az ország népének közös érdekeit képviselő, a feszültség eszkalációját csökkentő, konszenzusra, párbeszédre törekvő kormányzást. Lejárt az abszolutista királyságok, a diktatúrák kora.

A kormányzati arrogancia ellen tiltakozók 5 pontja és a szakszervezetek négy követelése tárgyalási alap kell hogy legyen, egy éretten viselkedő, felelős kormány számára még a „kétharmaduk” mellett is.

Egy éretten gondolkodó ellenzék számára is vannak megfontolandó szempontok. Mára lejárt a „tanulóidő”, amelyik harminc évig tartott. Fel kell végre nőni, hitelessé, széles körben támogatottá válni. Unjuk már a gittegyleteket, kartellpártocskákat, az elitek által csak a hatalomért és a pozíciókért folytatott, nagyrészt egymás elleni iszapbirkózást, a helyben járást. Az átgondolatlan, alsóneműként váltogatott álláspontokat kardinális kérdésekben. A politikusok és véleményformálók által, önérdekből gerjesztett száz éve tartó testvérháborút!  Nélkülünk, polgárok nélkül, sem a kormányzás, sem az ellenzéki politika nem lehet eredményes.

Felelős magatartást várunk mindkét oldaltól, hogy a "ki nevet a végén?" kérdés helyett, mindnyájan együtt nevethessünk.

Hajrá Magyarország!

Elérkezett az igazság pillanata, elválik az ocsú a búzától.

A kétharmad az Alaptörvény szellemében, Áder János szerint azzal összhangban, megalkotta elhíresült törvényét, melyet a fent nevezett köztársasági elnök, a békesség kedvéért, sietve aláírt és kihirdetett. „A Munka Törvénykönyvének módosítása az aggodalmak ellenére sem lehet akadálya annak, hogy a munkavállalók karácsonya áldott, a két ünnep közötti időszak békés, az új esztendő pedig nyugodt legyen.„

Ez volna a kormányzati narratíva (értelmezés, magyarázat;
elbeszélés) a nem túl népszerű döntésről.

Válaszul ma estére tüntetést szerveznek a tiltakozásban résztvevők: Szégyelld magad, János!

Egy demokráciában nincsenek felesleges emberek, mint a gyárakban, apparátusokban, nem cserélhetők le, nem rúghatók ki. Mindenkinek csak egy szavazata van, de úgy tapasztaljuk, hogy nem ér mindegyik ugyanannyit. A FIDESZ-KDNP frakció 130 tagjának, akik igent mondtak a módosításra, van "ügydöntő" szava és persze felelőssége is a konfliktushelyzet kialakulása miatt, a Nemzeti Együttműködés Rendszere nagyobb dicsőségére.

Ugyancsak "értékesebbnek" tűnik a munkaadók szava is, jelen esetben a megrendelése, mint a nemzetgazdaságban pótolhatatlan feladatot ellátó munkavállalók millióinak szava és érdeke.

A nagy kérdés az, hogy mit gondolnak erről a munkavállalók? Akiknek a szerepe az állam működtetése szempontjából megkerülhetetlen, mit gondol erről a válaszpolgárok többsége?

Az ellenzéki, szakszervezeti narratíva szerint, közvélemény-kutatásokra támaszkodva, a munkavállalók 83%-a elutasítja az évi 400 óra túlmunkát és a hároméves időkeretet.

Fotó:Index

A kérdés közjogilag eldőlt, hogy fizikai valóságában mi lesz belőle, azt az emberek fogják eldönteni és az idő fogja igazolni vagy cáfolni az életképességét.

Már az 1970-es években is sokan úgy gondolták, hogy „Ne írjuk elő a jegesmedvének, mekkora szőrt növesszen!” Mintha mára elfelejtődött volna a tanács.

A magyarországi demokrácia életében fontos időszak előtt állunk. Az erről szóló vélekedésekben, hiedelmekben megméretésre kerül sor. Ki az, aki „jó lóra tett”, aki valóságosabb ismeretekkel rendelkezik társadalmunk anyagi és tudati állapotáról, melyik narratíva mögé sorakozik fel a többség, ebben a nem elsősorban politikai, hanem morális és érzelmi kérdésben?

Borítékolható, hogy valamiféle polarizáció, tömbösödés, szelekció, evolúció veszi kezdetét az ellenzéki oldal tényezői között az érdekeik hatékonyabb érvényesítéséért. Az elmúlt nyolc év tapasztalatait feldolgozva létkérdés a számukra, hogy szintet lépjenek az érdemben hasznosítható nagyságú támogatás megszerzésében.

Úgy látszik a laikus, de a politika által az értelméről gondoltnál tisztábban és helyesebben gondolkodó polgárok sokasága számára, hogy hazárdjátéknak vagyunk szemlélő résztvevői. Mintha a szemben állók vezérkarai blöffölnének a hatalomért folyó versengésükben. Mindkét oldal úgy tesz, mintha biztos volna abban, hogy a munkavállalók az ő oldalukon állnak. Az is ki fog derülni, hogy valójában mekkora a szakszervezetek mozgósító ereje, a munkavállalók 90%-át kitevő, nem szakszervezeti tagok körében.

Bízzunk benne, hogy ezt az újabb, a kormányzat által generált kérdést, sikerül békésen, toleránsan, önmérsékletet tanúsítva, mindnyájunk közös érdekének megfelelően megoldani.

Az eddigi tiltakozások során újszerű hangok, megközelítések láthatóak, amelyeken érdemes elgondolkoznunk. Az természetes, hogy a választásokon már harmadszor győztes koalíció politikája, nem alaptalanul, sokaknak nem tetszik. Joguk van hozzá, hogy ezt kifejezzék demokratikus keretek között. Mintha az elmúlt évek valamennyi  sérelme nyomán, megtapasztalva az ellenzéki lét kilátástalanságát, kezdene közös platform kialakulni legalább az ellenzéki pártok között. Mintha elérkezettnek látnák az időt arra, hogy a kétségtelenül autokratikus koalíciót, divatos szóval: leváltsák. Hogyan, kinek a támogatásával, milyen célokat és érdekeket képviselve? Vajon a kislétszámú pártelitek aktuálisan közösnek látszó érdekei a nyolcmillió szavazásra jogosult, vagy az öt és félmillió szavazó  állampolgár többsége számára is evidensek? 

Magánemberként annyit tennék hozzá, hogy bármiféle kormányváltást csakis demokratikus választásokat követően tartok lehetségesnek. Természetesen egy ilyen választás idő előtt is kikényszeríthető, ha a tiltakozások nyomán a kormány működésképtelenné válik. Ez a helyzet a kritikusnál nagyobb, tömeges támogatás mellet lehet valóság. Megítélésem szerint az ellenzék ma még nincs abban a kiérlelt állapotban, eszmeiségben, szervezettségben, hogy sikeresen tudná ellátni a kormányzással járó feladatokat. Arra azonban nagyon jó a helyzet, hogy tapasztalatokat, növekvő befolyást, szervezeti hálót, együttműködést teremtsenek, ha képesek rá. Hogy a sérelmi médiapolitizálás helyett pártot, mozgalmat, élő közösségeket építsenek. Ez nem oldható meg egy elégedetlenségi hullám meglovagolásával, végre el kell kezdeni  dolgozni. Nekik, vagy egy jelentkező új mozgalomnak.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik legnagyobb hibája, a számtalan másik mellett, hogy „orrnehéz”, hogy túlsúlyos. Külső és belső ellensúly nélkül önjáróvá vált. Ebben az állapotában óhatatlanul sérült a valóságlátása, önhitté, elbizakodottá vált, tiszteletlenné a választói, a társadalmi partnerei iránt. Kezd arra a kutyafarokra hasonlítani, amelyik hite szerint csóválja a kutyát.

Gyanítom, hogy hamarosan a kutyáról, az akaratáról is, valóságosabb képet kapunk, mint amit a véleményformálóktól tudhatunk.

A Győzelem-tömb (MTV) droidjai a Nemzeti Hitvallást sugározták ma reggel is:

A HÁBORÚ: BÉKE

A SZABADSÁG: SZOLGASÁG

A TUDATLANSÁG: ERŐ

és persze az elmaradhatatlan migráció mantrája, melyről a tüntetéseken szó sem volt.

Fotó: Zoltan Balog/AP

Így foszlik szét Óceánia virtuális dicsősége, a felépített hazugságok rozoga bástyája. A NER saját elhatározásából olyan konfliktusba lovalta magát, amelyből csak megtépázva, csupasz seggel lehet kijönni. Ez a fáradtság jele, vagy a józan mérlegelés képességének elvesztése? A múlt heti, naponta egy-két ezer főről vasárnapra tizenötezerre nőtt a Budapesten tiltakozók száma, miközben hét vidéki városunkban is volt demonstráció. Alapvetően az elfogadott, jogainkat garanciák nélkül korlátozó törvénykezési ámokfutás és a jobb láthatóság miatt. Merthogy az Univerzum bizonyos szektoraiból úgy látják, nincs társadalmi feszültség az arrogáns, a magyar munkavállalók érdekeit semmibevevő, az igazságszolgáltatást is „államosító” műalkotásaik miatt.

Nézzünk a paraván mögé, hogy lássuk, miről is szól ez a történet?

Vajon politikai kérdés a szembenállás tárgya?-Igen is, meg annál sokkal több is! Nem valószínű, hogy csak Orbán Viktorhoz szólt az Úr. Aktív szerepvállalásával spontánul létrejött, néhány százfős érdekközösség kollektív véleménybuborékával van dolgunk, amelyik elszakadva a társadalmi valóságtól, a saját irracionális világába kényszerítené Magyarországot, miközben nagyon is racionálisan magáévá teszi a közpénzeket.

Alaposan önérdekelt, az évek alatt profivá vált hatalomtechnikusok az egyik oldalon és illúziókban hívő, egymással harcoló, a magyar néptömegek csak kis szegmenseit megszólítani tudó amatőrök a másik „sarokban. A papírforma szerint nem éppen azonosak az esélyek.

Ebben a helyzetben, kevéssel karácsony előtt azonban a kétharmad kiborítja a bilit. Nem tudhatjuk, hogy mi kényszerítette rá őket? A kétségtelenül meglévő politikai praxisuk ellenére öngólt rúgnak. A reakció borítékolható volt, csupán az önhittség, a konokság, a túlzott egó miatt nem számoltak vele. A hólabda gurul és ki tudja hol áll meg.

Az első tüntetések után úgy látszott, hogy ez még nem a Való Világ! Csupán egy esti, társadalmi esemény, mint egy bunyó VB-címmérkőzés. Kevesen vannak az arénában, a többség egyelőre csak néz, mint Laci a moziban. Pedig nem babra megy a játék, hamarosan az életük részévé válik a kérdés és a válasz. Hol a helyem, mit akarok én? Mi az én érdekem, a családomé, a hazámé?

Ez nem az öncélú pártpolitika, a jobb vagy baloldal dilemmája, ez létkérdés és morális kérdés egyszerre.

A parlamenti kétharmadnak nincs más lehetősége, mint a státus quo védelme. A vele szemben, általuk összeboronált pártoknak, civil szervezeteknek, közösségeknek pedig azt kell megérteniük, hogy ha feltették a kolompot, akkor azt rázni kell! Okosan, következetesen, kitartóan.

Mi tagadás, nincs benne tapasztalatuk. A szükség azonban nagy úr. Mindenkit óvnék attól, hogy illúziókban ringassák magukat. Reálisan kell mérlegelniük a követeléseik támogatottságának mértékét. A közösen követelt öt pont:

a rabszolgatörvény azonnali visszavonása

kevesebb rendőri túlóra

független bíróságokat

Európai Ügyészséget

független közmédiát,

reális és gyakorlatias célokról szól, dicséret érte. Dicséret a Parlamentben, az utcákon és a hazugsággyárban tanúsított bátor magatartásért! Látni kell azonban, hogy az utcára kivonulók tömegei nélkül, a Parlamenten kívüli pártok és civil közösségek támogatása nélkül, az eseményekben aktívan résztvevő diákság nélkül, a majdan a blokádokban, sztrájkokban részvevők, egyéb polgári engedetlenséget felvállalók nélkül, hamvába hullt média esemény maradna csupán.

Nagy a jogos felháborodás, a cselekvési vágy, jóval kevesebb a tudatosság, az előre tervezés, a mi lesz holnap kérdésére adott válasz. Hogyan tovább, jövőre?

Ugyanakkor igaz az, hogy a kialakult helyzetben, a létező bizonytalanságot felvállalva is, keresni kell az együttműködés lehetőségét, a NER szavazóbázisával való párbeszédet, valami demokratikusabb demokrácia, ha úgy tetszik új „rendszerváltás” kereteit, a közvetlenebb választói részvétel megteremtését, mert csak a vak nem látja a kialakult elitellenességet, amely nem hóbort, meg lett”alapozva” az elmúlt évtizedekben.

De ne lógassuk az orrunkat, innen szép előre lépni!

A szakszervezetek által rendezett, múlt szombati tüntetésről írtam-„Úgy látszik, valami megváltozott, valami elkezdődött a meglehetősen egyoldalú nemzeti konzultáció folyamatában, meglátjuk az elkövetkező időben, hogy kik és hányan veszik komolyan és felelősséget vállalva, a nemzet sorsát. Ma talán csak tízezer ember ment ki az utcára, bízom benne, nem kell százezreknek ugyanezt követelniük, hogy nagyobb súlya legyen a szónak.”

Nos a NER, hasonlóan a TITANIC- hoz, nem képes az irányváltoztatásra, önhittségében a veszélyérzetét is elvesztette mára. Amit a rabszolgatörvény megalkotása, parlamenti vitája, megszavazása és a védelmére elhangzott magyarázatok során produkáltak, az a demokrácia, a józan ész, a tisztesség paródiája volt, nem minden tanulság nélkül.

Valami tényleg megváltozott, elkezdődött! Ezt a folyamatot a kétharmad glóriáját viselő kormánykoalíció generálta a maga számára azzal, hogy a felhatalmazását biankó csekként, bármire felhasználhatónak vélte.

A szuverén magyar nemzetállam unásig hangoztatott elvét látványosan „ejtették” a sokat fikázott multicégek egyszerű megrendelésére, saját népük, választóik és a nemzeti jövedelmet előállító munkavállalóik érdekeit elárulva.

Nagy hiba, politikai öngól az ilyen, mert a legszélesebb, nem kikényszerített frontot nyitotta meg erőszakosságával, arroganciájával, tiszteletlenségével, cinizmusával.

Nem titok, hogy a kormánypártok frakcióiban a többséget jogászok (ászok?) alkotják. Elméletileg hallaniuk kellett tanulmányaik során a garancia és a törvény fogalmáról. Ha valamit törvényben szabályozunk, akkor az mindenkire kötelező és kikényszeríthető. Betartását az állam garantálja. A most megalkotott törvény munkaadók részéről történő betartásának nincs semmilyen törvényi garanciája. Munkaerő kereslet van, mondja Orbán Viktor. Ez a szükséghelyzet a garancia a betartásra. Furcsa helyzet lenne az, ha adók befizetését csak állampolgári felelősség alapján várnánk el, jogi és anyagi következmények mellőzésével. Képtelenség, még egy laikus számára is.

Fotó: Index

Ma az ülésteremben egy harcos, vagány, aktív ellenzéket láthattunk. A délután és az est folyamán spontánul létrejött utcai ellenállás mutatja azt, hogy a magyar társadalom önvédelmi reflexei, ha még lassítva is, de képesek működni. Csupán ízelítőt, egyfajta bemelegítést láttunk az állampolgári aktivitásból, amelyik kiszámíthatatlan következményekkel járhat, ha a parlamenti többség, semmibe véve a nép akaratát, tovább folytatja ámokfutását.

Ez a ma még csak néhány ezer, alapvetően "mérsékelten" erőszakos, csupán Budapesten, az esti órákban, munkavégzés után verbuválódott ember, jókora káoszt teremtett a főváros életében, közlekedésében, megszokott rendjében. Képzeljük el ezt nappal, sztrájkolva, országosan és a mai létszám sokszorosával.

Nem kellene a hatalomnak a tűzzel játszania, az elmúlt évek során megsértett, megkárosított, ellehetetlenített valamennyi közösséget összehangolt cselekvésre kényszerítenie. Nem igazán szoktak az ilyesmiből jól kijönni az olyan kormányok, amelyek hangoztatott kereszténységük ellenére sem tudják, hogy hol lakik az Úristen.

A kormány és a munkavállalók konzultációjának még nincs vége.

Amikor nyilvánossá vált a „rabszolgatörvény” tervezete, melyet Kósa Lajos, Szatmáry Kristóf és Bányai Géza nyújtottak be, amelynek Kövér László házmester, úgymond olvasatlanul is feltétlen bizalmat szavazott, egy homályos gyanú ébredt bennem. Valakik belülről akarják megpuccsolni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, elsősorban annak vezetőit! Mondjuk a beterjesztő urakról nem tételezem fel, hogy teljesen önállóan „alkották” meg, ön és társadalompusztító tervezetüket. Na de akkor mégis kik azok, akik ezt képesek voltak arcpirulás, kockázatelemzés, a várhatóan ébredő, az összefogás irányába ható ellenállás számításba vétele nélkül, a nemzet sorsáért állandóan „aggódó” vezérük elé tolni? A kérdés továbbra is nyitott, de legyen ez a kormánypártok gondja.

Fotó: Túry Gergely

A törvénytervezet sorsa is nyitott ma még. Nem először láthatjuk a mostanihoz hasonlóan, a munkavállalók érdekeinek semmibevételét, provokálásukat, a válaszul létrejövő reakciók tesztelését. Ha a reakció elementáris erejű elutasítás, a kormányzat „megértően” lazít vagy eláll ötletétől.

Valami hasonló jövőt vélek a rabszolgatörvénynek most is. A mai szakszervezeti demonstráció szervezői, a rendezvényen résztvevők fontos határvonalat jelöltek ki: elég volt! Elég volt a nemzeti jövedelmet megtermelő, dolgozó magyar nép érdekeinek, és akaratának arrogáns semmibevételéből,

a tőkének, a profitnak való kormányzati lefekvésből, a mi bőrünkre.

Az európai és a nemzetközi szakszervezeti szövetségek támogatásukról biztosították a magyarországi munkavállalókat, szakszervezeteket.

Az eseményen számos politikai párt, civilszervezetek, mozgalmak tagjai voltak jelen, a kormányzati „innovatív” képtelenségeket hasonlóan kreatívan ábrázoló molinóikkal, melyekből tanulságos plakátkiállítást lehetne összeállítani.

Megfogalmazásra került, hogy a tervezet parlamenti elfogadására szavazó képviselőket népük elárulójának tekintik.

A szavazás időpontjáig, „emlékeztetőül”, útlezárásokra kerül sor. Ha megszavazzák változatlan formában a tervezetet, gyárkaputól-gyárkapuig folyó harcra kerül sor azok ellen a munkáltatók ellen, akik ezt alkalmazni akarnák.

Jó, a korábbiaknál harcosabb, elszántabbnak látszó beszédeket halhattunk, folytatást ígérve, majd a tüntetést befejeződöttnek nyilvánítva elhangzott, a sokszor bírált „menjetek békével haza” mondat. Ekkor azonban, a menjünk be a Kossuth térre, hiszen az a miénk felszólításra, polgári engedetlenségre került sor.

Az egész nap során kísértetiesen üres, a hatalom által lezáratott Kossuth Lajos tér tulajdonjoga lett vita tárgya, némi konszolidált dulakodással nyomatékosítva. Egy idő után, a kivezényelt rendőrség bölcsen, korrektül, taktikusan átengedte a teret a tüntetőknek, a Parlament bejárata előtt felsorakozva. Megállapíthattuk azt is, hogy jogaikkal élni akaró tömeg ugyancsak kulturáltan, utcaköveket és Molotov koktélokat mellőzve fejezte ki elégedetlenségét.

Úgy látszik, valami megváltozott, valami elkezdődött a meglehetősen egyoldalú nemzeti konzultáció folyamatában, meglátjuk az elkövetkező időben, hogy kik és hányan veszik komolyan és felelősséget vállalva, a nemzet sorsát. Ma talán csak tízezer ember ment ki az utcára, bízom benne, nem kell százezreknek ugyanezt követelniük, hogy nagyobb súlya legyen a szónak.

Miután már kezdtem elveszteni a fonalat, hogy hol is élek és mi van Magyarországon-elhatároztam, hogy ezután „kiegyensúlyozottan” fogom magamat tájékoztatni a „pártatlan” média kínálatából. Egy a hóba, egy a lóba, ahogy mondani szokták.

Nos, olyat hogy pártatlan, nem igen találtam. Persze ez így túlzás, ahol nem a politika a téma, például a több mint hetven éve alapított Magyar Horgász című magazin, valóban ismeretterjesztéssel, tájékoztatással foglalkozik, nem a magyar horgászok összeugrasztatása a legfőbb célja. Így aztán 50000 példányban talál vevőkre alkalmanként.

Ha szabad ilyen vulgárisan mondanom, Magyarország-ez a gyönyörű szarkupac-mindnyájunk közös hazája! Szegről-végről mindnyájan „testvérek” vagyunk. Ezt tagadva, hazánk polgárainak legfontosabb tevékenysége a többiek basztatása, fikázása, hazaárulózása, komcsizása, nácizása, zsidózása. Nem hagytam ki valamit?

A lelkük frusztrált, sértődött, erőszakos, gyűlölködő. Alkalmatlanok az együttműködésre, a párbeszédre, a sérelmek elengedésére, egyszóval a boldogságra. Menekülnek a szabadság elől, nem tudnak vele mit kezdeni.

Ezért aztán nálunk lassabban telik az idő, mint máshol a világban. Néha teljes hátraarcot is képes csinálni! A történelmünk egymást követő „kurzusainak” évtizedeire az a jellemző, hogy igyekeznek szőröstől-bőröstől betemetni az előző évtizedek nyomait, gyakran a megteremtett pozitívumaival együtt.

Az Internacionálé híres mondata mélyen beleivódott az agyainkba: „A múltat végképp eltörölni”. Ami ugye, lehetetlen, nevetséges és értelmetlen törekvés minden kurzus számára?

Ez a „haladó” magyar hagyomány a tulajdonviszonyok megváltoztatásától, a szobrok eltávolításától, utcák-terek nevének megváltoztatásától, a pénzcseréktől a tankönyvek átírásáig, az állami és önkormányzati szakapparátusok, hivatalvezetők lecserélésén keresztül az igazságszolgáltatás, a közmédia átszabásáig, kisajátításáig tart. Nem maradhat ki semmi és senki a cserékből!

Magyar sajátosság a szelektív memória, mellyel a politikusaink és a megmondóembereink rendelkeznek, amellyel a múltat kezelik. Az emlékezetük többnyire csak onnan kezd el működni, ahonnan a saját mondókájuk igazát bizonyíthatónak gondolják.

A Tanácsköztársaságnak akadt bőven "sürgős" dolga, nem volt ideje szobrokat állítani, dönteni sem igazán. Megelégedtek paravánok, drapériák, bedeszkázások alkalmazásával. A Horthy korszak többnyire Trianonnak emléket állító szobrai már rosszabbul jártak 45' után. Ledöntés, beolvasztás, feldarabolás. A rendszerváltás hajnalán demokratikus pártjaink is nekiláttak közmegegyezéssel a nagytakarításnak. Az 1990-es önkormányzati választásokon létrejött Budapest Főváros Közgyűlése, ahol a legnagyobb frakció az SZDSZ volt, a főpolgármester pedig Demszky Gábor, vezényelte le a diktatúra szobrainak eltávolítását. Már nem megsemmisítve, hanem a Mementó szoborparkban elhelyezve őket. (Csak humanizálódik a nagyérdemű döntéshozók serege!)

A FIDESZ-KDNP 2010 óta tovább mélyítve az árkokat, szintet emelve törli el múltat, kiváltva a balliberális tiltakozásokat. Csak példaképpen: a parlament északi részén lévő Kossuth emlékmű immár a harmadik csere 1927 óta, a gyanítható ideológia szembenállás jegyében.

Senkit nem akarok igaztalanul megvádolni, mert a Magyarországon bejegyzett kétszáznál több politikai párt felelőssége és lehetősége különböző a Nagy Nemzeti Árok mélyítésében.

Az irányításért, a beleszólásért folyó versengésük során más-más programmal kampányolnak. Mi választópolgárok furcsa jelenséget tapasztalhatunk, ha a pártok már a végére értek egymás lejáratásának. Előkerül az aduász! A kommunista kontra náci.

Érdekes dolog a nyelvünk. Ebben a szembeállításban azt sugallja, mintha a két dolog egymás ellentéte lenne, pedig működésükben számos hasonlóságot találunk. A hasonlóság abban volt, hogy mindkét rendszer az ellenfelei likvidálására és a demokrácia elutasítására épült. A különbséget a megsemmisítés osztályalapú vagy faji szempontja jelentette. Egymás überelhetetlen megbélyegzéséről van szó és mivel a pártok minden ideológiai vitája ide csúcsosodik ki, felmerül a kérdés, hogy akkor ki-ki hova sorolja saját magát? Felvállalja-e és ha igen, milyen mértékben a huszadik századi eszmei és gyakorlati örökséget, amelyik iránt cselekedeteiben, kommunikációjában, szimbólumaiban nosztalgiát mutat?

Optimistán azt képzelem, hogy sem a politikai elit, sem a magyar nép többsége nem ebben gondolkodik. Hatalmas és siralmas irányváltás lenne ez, a kőkorszak irányába.

Hülyék, szélsőségesek persze mindkét táborban akadnak, de hivatalos szövegekben nincsenek a „restaurációra” utalóak, csupán a két kurzus iránti szimpátiát lehet érzékelni. Egyik tábor sem deklarálja elég hangosan  az egyébként jórészt nem a személyes felelősségüket jelentő, akkor megtörténtek világos elítélését. Van elhallgatás, memória zavar, másra hárítás. Van, és ez a lehetőségek függvényében kölcsönös, a díszletek, az emlékezet, a közösségi terek tudatos átformálásának igyekezete. És van a társadalom szembeállításának, megosztásának, politikai önérdeket szolgáló folyamatos gyakorlata.

Nehéz eldöntenie az utca népének, hogy csak nosztalgiáról vagy hitvallásról szól a nem kevés pénzbe kerülő tevékenység.

Bízom benne, hogy rajtam kívül sokunk számára támogathatatlan mindkét ideológia és társadalmi gyakorlat.

Ha meg senki számára nem jelent a két ideológia eszmei alapot, akkor mi a gyűlöletkeltés célja a kasszakulcs birtoklásán kívül?

Amúgy ez a még legkevésbé elfogadhatatlan szempont is, kételyeket ébreszt bennünk a demokráciánk őszinteségét, közérdekűségét, a haladás iránti elkötelezettségét illetően.

Innen szép nyerni!

Basszuskulcs, az elmúlt néhány nap során be kellett látnom, hogy én bizony kakukktojás vagyok ezen a világon. Egy idegen az űrből, aki túl korán érkezett?

Politikai, társadalmi életünk biztosan, de a kulturális vitáink is jórészt a messzi múltból örökölt hordaszellemet tükrözik. Uralkodni, behódolni, harc mindenkivel, aki nem a hordához tartozik, aki nem a horda értékeit vallja. Nem az igazság, hanem a győzelem a cél! Pártok, szervezetek, kis közösségek mindennapi adrenalinját így vagyunk képesek előállítani. Nincs megbékélés, megbocsájtás, háború mindhalálig! Az adrenalin nagyon fontos hormon, az evolúció „terméke”, az „üss vagy fuss” reakció egyik kulcshormonja.

A világ azonban mára megváltozott.

Számomra nem az a fő kérdés, hogy ki kormányozzon, hanem az, hogy jól csinálja azt. Ezért gondolkodom rendszerváltásban, valamelyik töketlen csipet-csapat győzelme és diktatúrája helyett. Nem visszaállításban, toldozgatás-foltozgatásban. Híve vagyok a gondolkodás, a szólás, a sajtó teljes szabadságának, az alkotmányos jogállamnak, ahol a jog a felhatalmazottakra is vonatkozik, de nem vagyok híve a társadalmi élet anarchiájának. Se egy többség, se egy militáns kisebbség ne élhessen vissza a hatalmával!

A képviseleti demokrácia jelenlegi elmélete hiányos, a gyakorlata pedig botrányos. Mindazonáltal a választékból a leginkább megfelelő az egyének és a társadalom érdekeinek. Állandó harc az antiszociális törekvésekkel, a hatalom megszállottaival és anarchia híveivel szemben. Nincs más lehetőségünk, mint megőrizni, lépésről- lépésre tökéletesíteni.

Hol tartunk jelenleg?

Egy önmagát megszervezni és jelentős támogatói bázist megnyerni képtelen, egymással marakodó ellenzék, néhány Don Quijote de la Mancha operett forradalmár áll szemben egy dörzsölt rablóbandával, amely a NER névre hallgat. Súlyosbítja az erőviszonyok aránytalanságát a rablóbandával szemben állók politikaszakmai vaksága és alkalmatlansága.

Társadalmunk jelentős része azt hiszi a demokráciáról, hogy az csupán szabad verseny a kasszakulcsért, oszt jó napot!

Egy fizikai testhez hasonlóan az ország népe is a törekvések, erőhatások eredőjének irányában képes elmozdulni, az eredő erő nagysága által meghatározott mértékben. Gondolom optimistán, hogy idáig ez mindenkinek világos. A NER már felismerte, hogy társadalmi többség nélkül a huszonegyedik századi Európában nem lehet tartósan kormányozni. A többiek még ismerkednek a feladvánnyal, nem sok sikerrel.

A rendszerváltás óta folyamatos munkával sikerült napjainkra az egymást gátló lövészárkok széles rendszerét kiépíteni, melyek garantáltan akadályozzák a megértést, a konszenzust, a NER esetleges konszolidálódását, az ellenzék súlyának növekedését. A lövészárokrendszer jelentős erőkülönbség estén, az erősebb „kutya” helyzetét stabilizálja, az ő érdekét szolgálja.

Az elmúlt közel harminc év, helyben járást alig meghaladó társadalmi, gazdasági, kulturális „növekedése” abból fakad, hogy az ország politikai erői, híveik támogatásával, minimalizálják az eredő erőt.

Az aszimmetrikus helyzet megváltoztatását a NER ellenfelei úgy képzelik el, hogy összemossák az állkeresztény politikusokat a kereszténység értékrendjével. Tagadják a magyar nemzet létezését,  a nemzeti kultúra szerepét. Egyesek megvonnák a határon túliaktól a szavazati jogukat. Kampányolnak az ellenőrizetlen és korlátlan betelepedés mellett. Lándzsát törnek az Európai Egyesült Államok létrehozása mellett, ami valamikor ugyan létre fog jönni, ha majd sokkal kiegyenlítettebbek lesznek a tagállami fejlettségek és elég sokan fogják támogatni. Az EU szétverésével vádolják a kormányt egy esetleges vétó miatt, amikre volt már példa az EU történetében. A közös alkotmányt a franciák, és a hollandok népszavazáson utasították el. Legutóbb a hollandok blokkolták Ukrajna társulási csatlakozását népszavazáson, melyet a holland politikai elit, a demokrácia nagyobb dicsőségére felülírt, a törvény eltörlésével. Elbizonytalanodtam a balliberális vélemények szavahihetőségét illetően is.

A NER véleményének követhetetlen képlékenysége, a tudatlanságra való rájátszása a másik gondom. Orbán szuverenitása, migránsok, a semmiből a semmi kétszeresére való növekedés, antidemokratikus keleti diktatúráknak való hajbókolás a haszonszerzés hiú reményében, a demokrácia többségi diktatúraként való felfogása, ahol a többség csupán egy manipulációval létrehozott politikai többség: a népnek naponta juttatott üzenet. Nem mondom, hogy nincs igazuk számos kérdésben, de ezek létjogosultsága nem menti a primitív népbutítás alóli felelősséget.

Elfogadhatatlan ugyanakkor a balliberális véleményterrorra való meddő törekvés, az egyoldalú és hamis tájékoztatásuk Magyarországról, a történelmünkről, a zsidóságról, cigányságról, egyesek kommunista diktatúrák iránti hallgatólagos nosztalgiája. Ahogy elfogadhatatlan a NER ostoba igyekezete a múlt restaurálására a közös kasszánkból. Sorolni fogom majd tovább a két szekértábor agyatlanságait, de végül is elismerem a jogukat hozzá. A csúnya ebben az, hogy mindkét oldal pofátlanul hazudik, miközben hülyének nézi a népet. A népnek meg úgy látszik, pont erre van nagy szüksége, hogy valamilyen szinten ő is élhessen érzelmi életet.

Mára már nem igazán akarok egy véleménybuborék (szekértábor) lojális tagjaként lemondani az önálló gondolkodásról, a függetlenségemről. Ezek a közös mantrák csupán egyéni, maximum csoportérdekek legalizálásáról szólnak. Többnyire személyes ambíciók közérdeknek való eladását jelentik. Amilyen mértékben szabad vagyok, válok realistává, toleránssá, kíváncsivá. Mire is? Hát másokra, az egyes emberek milyenségére.

Élvezem ezt a „védett” kort, állapotot, azt hogy nem kell elvtelenül kötődnöm, csomagban felvállalnom senkit és semmit. Csupán magammal, a számomra fontos néhány emberrel kell jóban lennem, és azokkal, akik számára én vagyok valamiért fontos.

Nagy dilemma számomra, hogy a számtalan kis csoport, szervezet, az ismerőseim, barátaim tevékenységében, a velük való ilyen-olyan kapcsolataimban jelenik meg. Hogy az irántuk érzett szimpátiám, a gondolataik és a tevékenységük iránti megértésem és a felvállalt szabadságom hogyan egyeztethető össze?

Sajnos nem igazán van kultúrája a véleménykülönbségek kezelésének hazánkban (sem). Kár lenne a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni!

Mivel nincsenek politikusi ambícióim, támogatható pártjaim, és nem akarok folyton, mindenről hazudozni, a saját utamat kell járnom. Élni a hétköznapokat, keresni a talán a káoszban is meglévő harmóniát, értelmezni az eseményeket és reagálni rájuk. Ez pedig a valóság kritikus bemutatását, az ország és népe felemelkedésének támogatását jelenti a lehetőségeim mértékéig. Nem akarok ezzel feküdni, erről álmodni és ezzel kelni!  Azok támogatását, akik fel akarnak emelkedni, hajlandók ezért dolgozni. A saját lelki egészségem érdekében függetlenítenem kell magamat a létező szekértáboroktól, ugyanazzal a szemüveggel, objektíven kell néznem a tevékenységüket. Már nem hiszek abban, hogy valaha is változtatnának a céljaikon és kommunikációjukon. Az ideálom egy pártatlan, racionális, a lehetőségek mértékéig szolidáris, teljesítményalapú, ember és nem államközpontú, de azért cselekvőképes társadalom. Egy ilyen szellemiségű, kíméletlenül őszinte, tabukat nem ismerő közbeszédben vagyok érdekelt, ahol kulturált módon bármiről lehet gondolatokat cserélni.

Nehéz „szülés” volt idáig jutnom, ízlelgetem a szabadság és a vele járó felelősség másfajta ízét.