2019.11.08.
19:31

Írta: Evoke

A szavak és bennünk lévő falak.

 

Mára megszerettem a „nem determinált” kapcsolatok szabadságát. A valahol mégis csak bennünk létező közösség utáni vágyat, a szolidaritás érzését. Nem utasítom el az együttélés gondolatát, természetesnek és szükségesnek is tartom aktív életünk nagy részében, csupán azt keresem, hogy mit kezdjen magával az, aki megette már a kenyere javát, aki kellően gömbölyűre csiszolódott a koptatógépben, aki félig-meddig kiégett. Az ember felelős a kapcsolataiért, az életéért. Ne legyünk már zsákbamacskák!

Tegyük világossá, messziről is láthatóvá, hogy miben „utazunk”. Hogy a visszafogottságom nem a személyednek szól, az az én hibám. Dolgozom az állapot helyreállításán!

 

Egy hirdetést olvasok a neten: „Barátokat keresek! Lelki társakat, elvárások, kötelezettségek nélkül!” Bingó, ez pont nekem való!

 

Hát igen, valami megváltozott bennem, a fizikai állapotomtól is függetlenül. Mintha még itt is lennék, meg már nem is. Máshová kerültek a hangsúlyok, másféle örömök vonzanak, más dolgokat, más szavakat tartok értékesnek, számomra fontosnak. Meg kell öregednünk ahhoz, hogy ne akarjuk a világot haza vinni, valakit teljesen kisajátítani. Hogy beérjük azzal, csak egy legyek azok közül, akik fontosak a számodra, egy kapu a belső világodból, egy másik felé. Hogy az őszinte, támogató, nyílt barátságra helyezzem a hangsúlyt, amelyik kötetlen, amikor nem vagyunk egymás tulajdonai, csak társak, matrózok ugyanazon a hajón.

Ugyanakkor nem akarok semmilyen körülmények között „lelki szemetesláda”, egy személyiség „csődgondnoka” lenni! Sajnos ez a néhány felismerés nem fér el egy kitűzőn, talán nyakba akasztott partedlin kellene, afféle márkajelzésként viselnem, mint egy sárga csillagot. A félreértések elkerülése érdekében!

A lelkem mélyén azonban kétségeim vannak a „módszer” hasznosságát illetően. Hülye dolognak tűnik egy folyton változó világban, nyílt lapokkal játszani. Kapcsolatokat keresni úgy, hogy az ismeretlent, a kockázatot, a meglepetést, a veszélyt előre kizárod a lehetőségek közül. Nem ilyen a való világ!

Megtanultam, hogy a fontos szavak mindig egyszerűek, belülről jönnek és szívhez szólóak. Egy hosszú néhány hónap után, hogy nem találkoztunk, azt mondta az unokám: Régen találkoztunk Papa, hiányoztál! Az ilyen mondatokat gyűjtöm.

 

Ez pedig régen volt már, nem tavaly. Valamikor egy budapesti garzonház hatodik emeletének egyik, már nem „húszéves” lakója voltam. Egy alkalommal, távozáskor, a félig nyitott ajtóban mondta egy kedves fiatal nő, akivel a viszonyunkat barátinak, vagy ahhoz közelállónak gondolom: „úgy szeretlek, Gyuri bácsi”. Abban a pillanatba, fel sem fogtam a szavak értelmét, csak a súlyukat éreztem ledermedve. Hát nem állíthatom, hogy hibátlanok a reflexeim, hogy gyors vagyok. De legalább nem felejtek, vagy ha igen, akkor is felbukkan minden számomra fontos emlék és kiköveteli, hogy elhelyezzem őt a „mentett” dokumentumok közé. Mint most is. Őszinteség nélküli, érzelem nélküli világunkban nem mindennap mondanak egymásnak ilyet az emberek, szemébe nézve a másiknak. Már évek óta „aludtunk egymás mellett”, leszámítva azt a nem mellőzhető objektív tényt, hogy volt közöttünk még egy másik lakás, és negyven év korkülönbség. Ha mindez kevés lenne, a tapasztaltainkon túl a természetünk is nagyon eltérő volt. Ő egy kedves, öntudatos, zárkózottabb, elvontabb, más világban, józan életet élő „csodabogár”. Ennek ellenére, bár jócskán elkésve üzenem neki: én is szeretlek kislány! Hátha tudja valamikor, valamire használni az életében ezt néhány emberi szót. Az egymáshoz való viszonyunk „szilárd alapokon állt”. Számára én egy jó szomszéd, egy idős pasas voltam. Ő pedig számomra egy másik földrészről előkerült, idáig nem is sejtett, második lányomat jelentette, aki valamiért közel áll hozzám, de akit igazából sosem fogok megismerni.

 

És nincsen ezzel semmi bajom, tudom „kezelni” a problémát. Azt is, hogy „kifutó” típus vagyok, outlet-kategória a magam és mások számára is. Sok-sok év észrevétlen, apró változásai nyomán egy szép napon, aki megéli, más helyzetben találja magát, másképpen kezdi nézni a világot.

Ha már elkezdtem a nosztalgiázást, -- folytatnám a történetet kitágítva, magamról, egy képzeletbeli tükörbe nézve. Ki a fene vagyok én, és mit téblábolok még mindig az élet napos oldalán? De azt veszem észre, hogy tudat alatt elfojtom a kikívánkozó gondolataimat, előre, nehogy túlságosan személyes, felismerhető, esetleg valakire nézve is kompromittáló legyen. Önmagam gondolatainak a kibontakozását korlátozom, pedig nem kellene! Ha sikerül valami jót, szépet, érdekeset, újszerűt, valami mást összehoznom, akkor azt utána is lehet semleges, általános térbe helyezni. Engednem kell, hogy hadd forrja ki magát a történet, legyen számomra is meglepetés a mondanivalója, a végeredmény! 

Azt is érzem, hogy a történet úgy lesz gömbölyű, ha beszélek a mostani, belső világomról, a még mindig élő vágyról nyitott, őszinte emberi kapcsolatok után, ami a nőket illetően nem feltétlenül a szex. Mert abból többnyire a romlás virágai látnak napvilágot, az összebútorozás, a kisajátítás, az elvárásokban való kölcsönös csalódás, könnyek, rossz esetben örök-harag. Vajon miért van az, hogy borítékolható ez az „ügymenet”? És két ember kapcsolatának minden életkorban a non plusz ultrája csak a szex lehet? Ennyire a genetikai örökségünk kiszolgáltatottjai lennénk?

Ez a világ már más, mint ötven évvel ezelőtt volt, egyre többen válunk „szépkorúvá”, meg kell tanulnunk kezelni ezt az új helyzetet. És hát lássuk be, hogy ebben a korban már nem vagyunk azok az „éhesek” és észbontóan „kívánatosak” se. Miért van az, hogy szinte mindenki úgy tesz, mintha semmi sem változott volna, miközben fele olyan gyorsan megy az utcán, mint fénykorában és lépten-nyomon az orrán lévő szemüvegét keresgéli? Minden ügyeskedés, tülekedés, hülyeség ellenére szeretem az embereket, részt veszek a „játszmáikban”, hiszen én is közülük való vagyok, teljes mellszélességgel osztozom a hibáikban.

Végül is, újraolvasva ezt a néhány sort kérdezem magamtól, mi a fenéről akarok én írni? Ez egy geg, egy ötlet, egy kedves epizód az életből. Ezzel indítva kellene kibontanom, hogy miként is élek, mit gondolok a világról!

 

Már nem akarok senkivel sem együtt élni, egy lakásban, kerülgetni egymást, némán „szellenteni”, lábujjhegyen járni, megtárgyalni nap, mint nap, hogy miért, hová, mikor, mit. Szarakodni a pénzzel, a rokonokkal, együtt szenvedni, kimerülni. Elveszteni újra az élet szeretetét, az élet iránti kíváncsiságomat. Úgy vagyok, mint a Liberot viselő kis srác,”szeretem magam intézni a dolgaimat”.

Most, hogy időmilliomos lettem, makacs kérdések foglalkoztatnak, melyekre szeretnék pontot tenni, mielőtt elfújom a gyertyát. Ugyanakkor szorongó érzésem van attól, hogy hátha üresnek bizonyul majd Pandóra szelencéje és már a Remény sincs benne. Bízom benne, hogy ha így is van, az elveszett Remény valahol él.

 

Egész életemben, rövid időszakokat leszámítva, kevésnek, őszintétlennek, barter kereskedelemnek éreztem az emberi kapcsolatok jó részét. Talán a családom, a gyermekek és a baráti kapcsolatok jelentenek kivételt, és a párkapcsolatok jó időszakai.

Lehet, hogy a kötődésre való vágy mindent felülír? De akkor miért teszik tönkre a kapcsolataikat az emberek menetrendszerűen? Vagy csak hirtelen felindulásból beleugranak az első kínálkozó lehetőségbe azzal a tudat alatti, vagy nem is annyira elrejtett szándékkal, hogy ha alkalom lesz rá, cseréljük a „babát”?

 

Egy őszinte barátság egyik oldalról élő igénye azonban, nem biztos, hogy fogadókészséggel találkozik! Érzékeny, soktényezős, tapintatot, empátiát, de leginkább szimpátiát és belső igényt kíván mindkét oldalról, ami talán túl sok legtöbbünknek ebben a „fapados” világban. Viszont őszintén érdekel, hogy ki, mire jutott, mit szeret, mit utál, mire emlékezik, mi maradt meg benne és miért? Őszintén érdekel, hogy más is kíváncsi-e hasonló dolgokra, kíváncsi-e saját magára, hogy „lakik”-e valaki a másikban?

 

Engem nagyon mellbe vágott Hemingway egy talányos mondata, A Kilimandzsáró hava című novellájában: „Nem is annyira hazudott, inkább nem volt igazság, amit elmondjon.”

Néhány nagyon ritka, kivételes pillanatot leszámítva, fényévekre vagyunk egymástól, mi emberek. Csupán karcolgatjuk, kaparásszuk az egymástól elválasztó falakat. Nem tudjuk eldönteni, hogy a fal melyik oldalán szeretnénk lenni. Azt sem igazán tudjuk, hogy akarunk-e a másik oldalon lenni, és miért?

Azt hiszem, hogy az önállóság és a kompatibilis viszony egy másik emberhez, nem zárja ki egymást. Mára megértőbbé, elfogadóbbá váltam. A hülyeséget már gond nélkül tudom kezelni, csak a rosszhiszeműség, a rosszindulat csapja ki a biztosítékot nálam. Már nem érzek késztetést a világ megváltoztatására, csupán a hazugság, az erőszak, az igazságtalanság tapasztalása okán érzem a cselekvés belső kényszerét.

 

Végső soron azt szeretném megtudni, hogy mit akarunk egymástól, a lelkünk mélyében. Szeretetet, elismerést, hatalmat, szexet, biztonságot, együttérzést? Vagy egyszerre többet is? Lehet erről a gondosan eltitkolt vágyról valami biztosat megismerni? Hiszen az emberek többsége magának sem vallja be, hogy mi után vágyakozik. Sohasem arról beszél, amit érez, amit gondol, vagy csak kevesen és ritkán. Az ember valamiért a saját életét, álruhában játszott szereppé alakította. Legtöbbünk elvesztette a valóság látásának képességét, nem csak a többieket, de magát sem ismeri. És hamarább vallaná be, hogy az Ördöggel cimborál, mintsem hogy kibújjon a búvárharangjából.

Ebben a ködösített, amorf világban talán csak a testbeszéd, a gesztusok üzenete árul el többet és őszintébbet a lélek titkairól a szavainknál.

Ugyan nem holnap fogunk szembesülni az „idegen” civilizációkkal való találkozás problémájával, a majdan egymás iránti érzelmeink megélésével, amelyek mutathatnak rokonságot az ember és a földi élőlények kapcsolataival. Szeretni vagy gyűlölni fogjuk egymást? Képesek leszünk-e együttműködni mint a plazmaóceánból fejüket kidugó tudatos lények testvéri közössége?

Igaz-e az, hogy öregen nem vágyunk a szexre? Vagy csak bemeséljük magunknak, mert a hozzánk illőket nem tartjuk eléggé izgatónak, vonzónak, kívánatosnak, a fiatalok pedig jól elvannak egymással a hasonlóságuk miatt? Az időnk végére úgy leszünk mások, hogy az emlékeinkben tovább él a múlt. Csak a demencia radíroz le „részleteket” a kép sarkáról.

 

Mostanra a mának, a jelennek élek, a jövő számomra kiüresedett fogalommá vált. Nem várom a halált, de ezt a megbecsülhetetlen nagyságú időt szeretném harmóniában, kellemesen és értelmesen elmúlatni. Túlságosan eretnek gondolat?

Csavarjunk még egyet a történeten, mit fogok kezdeni a megszerzett tudással? Üldögélek rajta, vagy megosztom másokkal?

És itt vannak még a mulasztásaink, a nem feltétlenül szándékosan, általunk okozott csalódások, fájdalmak. Nem tehetünk úgy, hogy a felejtés jótékony homálya borítsa őket. Előbb, utóbb el kell számolni velük!

 

Életemben két dolog került el, hála Istennek. Az unalom és a konkrét személyt, tettet nélkülöző gyűlölet. Már jó ideje látom és próbálom értelmezni az emberi játszmákat szemüveg nélkül, életem személyes tapasztalatai, az irodalom önfeltáró művei alapján. Őszintén csodálom az emlékezés lehetőségét, amelyik a múltat képes a mába helyezni, újra élővé tenni. Sokszor gazdagabb ez a kép, mint keletkezésekor, mert az eseményeket követő intellektuális érés, fejlődés teszi azzá.

Apró epizódok, emlékek sokasága gyűlik valahol a fejemben és a dokumentumok között, amelyekből kezd összeállni, alakot ölteni egy világkép a magam számára. Korai lenne ennyiből, elhamarkodott vagy téves véleményt mondani. Az sem biztos, hogy ha már eleget fogok tudni az emberről, beleértve magamat is, fontosnak tartom-e majd elmondani és lesz-e rá időm?

 

 

Szólj hozzá!

2019.10.14.
13:02

Írta: Evoke

Kezdetnek nem rossz!

 

Ne legyünk magunkhoz komiszak, örüljünk a választási eredménynek, amely a kötelező, kincstári, magabiztosságot sugalló politikusi véleményeket nem számítva, a reálisan várhatónál jobb eredményt hozott. Örüljünk neki, kezeljük helyi értéken és kezdjünk el dolgozni!

 

Jómagam nem vagyok a politika törzsi szemléletű megszállottja, igyekszem objektíven nézni és értelmezni a helyzetet, a tényeket, a tendenciákat.

 

A képviseleti demokrácia legitimitásáról, a választópolgári öntudatról, a közéletben való részvétel igényéről sokat elárul az, hogy a tegnapi szavazásra (is) a jogosult honfitársainknak csupán a fele „méltóztatott” elmenni. (Néhány helyen ez jobb volt. Budapesten 51, 47%) A passzív négymillió választó számára már elérkezett a Kánaán? Hogy egy klasszikust idézzek: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve?

 

Öröm számomra, hogy annyi elvesztegetett év után végre az ellenzéki politikai „közösség”, a megosztó cselekvésképtelenségben érdekelt megmondóemberek, létük fenyegetettségét belátva az összefogásra fanyalodtak. Jó néhányan vannak köztük, akik számára nem az idén jött el a megvilágosodás, mindig is dolgoztak ezért. Tisztelet nekik és a „megtért bárányoknak” is!

Az utolsó néhány hónapban valóban kezdtek értelmes és már eredményes módon politizálni, meghaladva a  pártpolitika logikáját, amelyet nem a mára kiépített illiberális demokráciára találtak ki.

 

Az „öröm számomra” két szó azt jelenti, hogy ellenzek minden túlhatalmat, ahol is valaki bármit megtehet, ha a felhatalmazása elég nagy. Ez a többség diktatúrája! Kiegyensúlyozottabb erőviszonyok esetén az önmérsékletre képtelen többség is konszenzusra kényszerül.

 

Az önkormányzati választások nagyon jelentős sikereket hoztak a „centrális erőtér” mindent kisajátító, elfoglaló, kellőképpen pökhendi, intoleráns, konszenzusképtelen „együttműködési rendszerével” szemben. Amikor e siker okait, a főszereplőit keressük, vegyük észre, hogy azok a választópolgárok! Ha Magyarország összes politikai párttagja, (a FIDESZ-KDNP-t is beleértve) egy valamire, egységesen szavazna, az talán kétszer annyi szavazatot jelentene, mint ahányat Puzsér Róbert szerzett Budapesten. (30974) Ez ugye nem okozna árvizet?

Mára igen sokan tettük fel a kérdést magunknak: melyik ujjamba harapjak? Kire, miért szavazzak?

A politikusok és a média nagy részének vélekedésével szemben, a választópolgárok nem robotok. Gondolkodnak, érdekeik és értékeik alapján hozzák meg döntéseiket. A szavazó egy ember, nem azonos az egykori chicagói vágóhíddal, ahol az egyik kapun behajtják a disznókat, a másikon meg kijön a kész kolbász.

 

A választási eredmények, a szavazatok száma a polgárok jelentős részének akaratát fejezik ki: változtassunk!

Óriási eredmény, hogy nyilvánvalóvá lett mindenki számára: Budapest tényleg nem Felcsút alsó!

1752286 lakójának többsége a változásra voksolt. Hasonlóan fontos eredmény az is, hogy a Megyei Jogú Városok közel kétmillió lakójának fele szintén így döntött. A megyei közgyűlésekben azonban elsöprő, közel kétharmados a NER mandátumainak száma. Az őket támogató milliók is teljes jogú állampolgárai hazánknak, álláspontjuk, hasonlóan a miénkhez, legitim.

A „háborút” tehát nem nyertük meg, csupán egy fontos ütközetet. Új helyzet állt elő, amely a szemben álló politikai oldalaktól, politikusoktól és a választóktól egyaránt nagy felelősséget, innovációt, új stílust, kommunikációt kíván.

 

A változás igénye pályát nyitott arra, hogy éljünk a lehetősséggel. Hogy megmutassuk, bebizonyítsuk, lehet ezt jobban csinálni. Ez a felhatalmazás nem hitbizomány! A 2022-ben esedékes országgyűlési választásokon csak akkor van esély a győzelemre, ha a következő két évben eredményeket produkálnak a most győztesek. Van az a  mondás, hogy „az ügy ha győz, tanúskodik”. Tanúskodik arról, hogy profik vagy lúzerek a vezetők.

 

Innen szép nyerni!

 

 

2 komment

2019.09.21.
16:14

Írta: Evoke

A buszmegállóban.

Gyönyörű időben várakoztunk néhányan a Volánbusz Visegrádi utcai végállomásán, szombat délelőtt a kocsi beállására. Vannak napok, amikor úgy ébredsz, hogy élni jó. Tele vagy várakozással a nap iránt és ez az állapot mintegy kisugárzódik a valóságba, amely készségesen igazodik a reményeidhez. Azt nem tudom megmondani, hogy milyen módon, de működik a dolog.

61_arpad-hid03.jpg

Talán tíz perc volt még az indulásig, mikor egy apró, duci veréb landolt egy méterre a lábamtól a járdán. Megállva felemelte a fejét, a szemembe nézett pimaszul, félreérthetetlen módon. Kaját kunyerált, mint egy öntudatos, profi koldus. Sajnos a táskámban lapuló ajándék pezsgőn kívül más nem volt nálam. Néhány másodperc alatt megértette, hogy hiába vár előttem, rutinosan továbbállt egy most érkezett pár elé.
Első pillantásra éreztem valami nem szokásosat, nem összeillőt a két emberben. A középkorú, magas férfi kopott farmernadrágban, széldzsekiben, egy megviselt hatalmas bőröndöt húzott maga után. Borostás arcán fáradtság, törődöttség látszódott. A társaságában lévő, kedves arcú, jól öltözött harmincas nő ránk köszönt. Érdeklődött, hogy a bőröndnek kell-e jegyet váltani?
Mivel bizonytalanok voltunk a válaszban, elszaladt a közeli forgalmi irodához az infóért. Nem kell jegyet venni a távolsági buszokon a bőröndöknek, közölte mindnyájunkkal a jó hírt.
Az utazásról beszélgettek egymással, miközben a fiatal nő elővarázsolva a táskájából, ezer forintot adott a társa kezébe.
Közben beállt a busz, az elsők között szálltam fel és szokás szerint a középső ajtó mellett foglaltam helyet, ahonnan előre lehet látni, és megérkezve könnyen le lehet szállni.
Nemsokára követett a bőröndöt cipelő férfi, mögötte a fiatal nő, aki valamit megkérdezett a sofőrtől. Közben a magas férfi bizonytalankodott az elhelyezkedéssel, melyet végül a nő oldott meg. Ügyesen, praktikusan, törődéssel, kedvesen. Betolta a dupla ülés ablak felőli részébe a bőröndöt, ahol már senkinek sem lesz útjába. Előre szólt a vezetőnek, hogy nyisson ajtót, mert most leszállna. Odahajolt a borostás arcú férfihez, átölelte és arcon csókolta. Az ajtó becsukódása után, nézték egymást a üvegablakon keresztül, a kocsi elindult, a nő folyamatosan, szertettel integetett félszeg társának.
Hát ennyi volt indulásnak, tíz percnek az időnkből, útravalónak, átgondolni valónak az emberi kapcsolatok sokszínű világából. Tulajdonképpen mindegy is, hogy miért, miképpen volt viszonyuk egymással. A legfontosabb, hogy ez nagyon emberi, testvéri, anyáskodó gondoskodás volt valakiről, akinek erre szüksége volt

2018. július 7. Ligeti György

Szólj hozzá!

2019.09.06.
23:09

Írta: Evoke

Orbán Viktor és a "másként gondolkodók", hazánk jövőjéről.

 

Elhangzott egy beszéd a III. Budapesti Demográfiai Csúcs előadásai között, melyet Orbán Viktor mondott.  Ez természetesen és szokás szerint a szekértáborok sárdobálásához vezetett.
Hazánk politikai „állatorvosi lova” színesben és hangosan!

Egy támpont a könnyebb érthetőséghez, amelyik az „antagonisztikus” helyzetből fakad:
„A megmerevedett politikai megosztottság egyik rákfenéje a magyarországi állapotok mértéktelen, már-már beteges túlpolitizáltsága. A dolgok ilyenkor elvesztik valódi mivoltukat, s csupán politikai kontextusuk, értelmezésük és utilitarisztikus felhasználhatóságuk létezik. Nem a valóságról folyik a vita, hanem az annak helyére lépett nyelvi konstrukcióról.”
(A Gönczöl bizottság jelentéséből.)

Létezik egy valóságos, főleg Európára, azon belül Magyarországra jellemző tendencia, az évtizedek óta tartó népességfogyás. Ennek számtalan oka van, könyvtárnyi szakirodalma.
Mit láthat a híreket böngésző, közügyek után is érdeklődő polgár?

Leginkább azt, hogy a vélemények és a törekvések mérföldekre vannak egymástól, és természetesen a kőkemény valóságtól. Fogas kérdés, a "kötelező" vitán túl, hogy akár a kormányzat és szakértőik, akár az ellenzéki sajtó, a politikusok ismerik-e a demográfia törvényszerűségeit, a növekedés lehetőségeit?

A témáról folyó diskurzusból nem igazán dönthető el, hogy hisz-e a két tábor a negatív tendencia megváltoztatásának lehetőségében, és mekkora időintervallumban gondolkodnak róla. A kormány elszánt igyekezetét bírálóknak az anyagi támogatások módjával és a valóban alkalmatlan "agymosási " megszólalásokkal van baja. Arról beszélnek, hogy nem így, hanem másképpen kellene ezt csinálni, és akkor talán megállítható a folyamat. Meg nem szükséges megállítani, lesz majd, ahogy lesz.

A kormányzati oldal megpróbálja valóra váltani a demográfiai lejtmenet megállításáról alkotott vízióját, jelentős összegeket rendel a célhoz. Tevékenysége és kommunikációja azt a látszatot kelti, hogy érhető el jelentős javulás.

A valóság fehéren-feketén, empirikus kutatások és számítások alapján így néz ki:
„a termékenység emelkedése önmagában nem elegendő a népesség gyarapodásához, ehhez a születések számának növekedése is szükséges. Ez utóbbi azonban még emelkedő termékenység mellett sem feltétlenül következik be, hiszen az 1970-es években született népes generáció kifutásával csökkenni fog a termékeny korban lévő nők száma. A következő évtizedekben a szülőképes női korosztályok létszáma egyre csökken majd: a jelenlegi 2,3 millióról 2030-ra 1,7 millió körülire apad a számuk mindhárom előreszámítási változat szerint (X. ábra). Ettől kezdve a csökkenés mérséklődik, mert a szülőképes kor határát elérve megjelennek azok a megnövekedett létszámú női kohorszok, akik már a jelenleginél magasabb termékenység eredményeként születtek. A korcsoport fogyása azonban még így is folytatódik, bár az addiginál kisebb ütemben: az alapváltozat szerint 2060-ban várhatóan 1,4 millió körül lesz, míg az alacsony változatban kevesebb mint 1,2 millió főt valószínűsíthetünk, a magas változat pedig több mint 1,5 millió szülőképes korú nővel számol."

„A fent bemutatott tényezők mindegyikét figyelembe vevő, 2015-ös népesség-előreszámítás szerint 2060-ban várhatóan 7 millió 900 ezer fő körül alakul az ország népessége. A legmagasabb várható népességszám 8 millió 690 ezer fő, a legalacsonyabb pedig 6 millió 700 ezer fő: a két szélső változat között az eltérés csaknem 2 millió fő.”

Erre a helyzetre reagál úgy a kormány ellenzéke, milliók számára azt sugallva, hogy értelmetlen a tendencia ellen bármit is tenni. Bukás, kudarc! Nem igazán értem, hogy az ilyen kommunikációtól hogyan várható az, hogy növekedjék a szavazó tábor?
Az ellendrukkereknek mondom, nagyon nem mindegy az a kétmilliós nagyságrendű eltérés! Nem kell ahhoz diploma, hogy belássuk: egy bizonyos határon túl fenntarthatatlanok a társadalom szociális, egészségügyi ellátórendszerei, a közlekedés, az infrastruktúra, a városok üzemeltetési rendszerei. Ha majd 100 tizenöt év alatti gyermekre, 133 hatvanöt fölötti időskorú jut, húsba vágóbb lesz a kérdés.
Jámbor András a Mércében írja: „Pattanjatok már le a „magyar asszonyok” méhéről!...A kormány tehát azt gondolja, dobunk kis pénzecskét a tyúkoknak, és akkor kitolják a tojást.” Hát ez eléggé snassz értelmezése a problémának, talán zsigeri reakció az egyes kormányzati megszólalók meglehetősen „direkt”, talán inkább idétlen, a magánszférát sértő kijelentéseire.

Jómagam helyesnek tartom azt, ha a gyermekeket nevelő családok életkörülményeit, lakáshelyzetét, a gyermekek fejlődését, a társadalom a jelenleginél nagyobb mértékben támogatja, még akkor is, ha ez túlzott várakozásokból fakad. Legalább csökkenti hatásában a népességfogyás ütemét. Nem mindegy, hogy évi negyvenezerrel, vagy évi harmincezerrel csökken a népesség létszáma! Magyarország népe egy lehetőséget kap arra, hogy a következő évtizedekben felkészülhessen a megváltozott viszonyok kezelésére.

A családtámogatások határpontját tárgyalva, ellentmondásosnak és igazságtalannak gondolom azt a felvetését, hogy a gyermeket vállaló családok életszínvonala magasabb legyen az ezt nem vállaló családokénál. A munkajövedelem nagyságának első számú kritériuma nem lehet más, mint a társadalom számára végzett hasznos munkateljesítmény. Nem a genetikai humanizmus (Harrari:Sapiens) falanszter világában élünk, ez egy meggondolatlan rögtönzésnek tűnik a számomra.

A miniszterelnök beszélt a magyar családpolitika alkotmányos, gazdasági, elvi alapjairól, a politikája kulcsszavaként említette a „de mégis” magatartást.
Ez egy tiszteletreméltó hozzáállás, amelynek azonban a történelmünk során számtalanszor láttuk kárát. Kiválóan működhet a focipályán, ha a győzni akaráshoz párosul a szellemi, fizikai felkészültség, a megalapozott erő. Ezt az erőt nem elég gondolni magunkról, hanem meg kell teremteni. Sikerült vajon idáig eljutnunk?
A siker egyik feltételének a kereszténység újbóli megerősödését nevezte Európában..
Vajon mit gondolhat, érthet e megfogalmazás alatt?
A nyugati típusú civilizáció, a polgárosodás, a demokrácia létrejöttében nagyon fontos szerepet játszott a kereszténységből levezetett, de sokszor az egyház ellenállásába ütköző Isten előtti és az emberek közötti egyenlőségnek a gondolata. Remélem amikor a miniszterelnök a kereszténység európai újra megerősödésének szükségességéről beszél, akkor a Krisztusi gondolatokra és nem valami politikai kereszténységre gondol., amelyik felett eljárt az idő.

 

 


 











 





 




 


Szólj hozzá!

2019.02.09.
10:47

Írta: Evoke

A Gyurcsány dolgozatról.

Gyurcsány Ferenc megosztotta velünk nézeteit az ország helyzetéről és az ellenzék előtt álló, szerinte szükséges feladatokról.

 

https://dkp.hu/uploads/docs/10/147/gyurcsany_ferenc_merjunk_hazafiaknak_lenni.pdf

 

Érdekes nyomon követni volt miniszterelnökünk gondolkodásának változásait, a múltról és a jelenről való véleményét.

Első hallásra érzek egy kis hiányt, számos helyretett felismerés ellenére egy energia befektetése nélküli szublimációra, egy közbülső fázis nélküli társadalmi állapotváltozásra hasonlít az eszmefuttatása. Megérett a helyzet a NER leváltására, valamire, ami korrekciója is lenne a 2010 előtti gyakorlatnak. És mivel ez választásokkal nem megoldható, legyen ellenállás és lázadás! Kétségtelenül változás ez elmúlt években hirdetett álláspontjához képest. A hatalom utáni vágyakozás helyére a hatalom akarása lépett, ami az ehhez szükséges erő, támogatás megteremtésére irányuló munkát, bár jól látja, hogy mi kell a sikerhez, mégis akarattal helyettesítené. Ez nem voluntarizmus?

 

Semmi bajom azzal, hogy a körülmények változásával, változnak a róluk alkotott vélemények is. Csupán a feledékenyek kedvéért említem meg, Orbán Viktornak is sikerült a liberalizmustól eljutnia egy illiberális, autokrata, etatista álláspontig.

 

006.JPG

 

A kérdésem csak az, hogy mi változott meg és kinek a jóvoltából?

Egy dolog viszont nem áll érdekünkben: a felfordulás, a ribillió, a bárminemű erőszak. Ellen kell állni, támadni és készülni Orbán bukására. De ugye látjátok, hogy ma még nem állunk készen az Orbán utáni helyzet kezelésére? A mi mai gyengeségünk Orbán legerősebb kártyája. Mert tavasszal sem ő nyert, hanem mi vesztettünk. Mert megosztottak vagyunk, régimódiak, ötlettelenek, gyengék. Nemcsak jobb kormányt, de jobb ellenzéket is érdemel Magyarország. Nekünk is jobbnak kell lennünk. Ezért dolgozom.”

http://nol.hu/velemeny/angyalok-es-ordogok-1482469

A parlamenti ellenzéknek a Parlamenten kívüli ellenzék civil aktivistáival, szervezeteivel, mozgalmaival utcára kell hívni az embereket és az ellenállásból közösen kell lázadást formálni. A lázadás akkor lehet eredményes, ha az kiterjedt, tömeges és tartós. Ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy tüntetés sem dönt kormányt. A tüntetések békések, de ahogy a mai hatalom nem tiszteli a demokratikus alkotmányosságot, úgy természetes, hogy a vele szembenálló ellenzék, ha kell, átlép a hatalom önkényes szabályain is. Mert sokan gondolják, hogy ez a demokratikus önvédelem része. Ahogy jogod van megvédeni magad a lakásodba betörő bűnözőtől, úgy jogod van megvédeni a hazádat az elnyomó önkénytől.”

Nézzük sorban a fenti kijelentések tartalmát.

Mára nagyobb lett az ellenzék választók általi támogatottsága? Ötletesebb, hatékonyabb lett az ellenzéki pártok politizálása? Mára felvállalható a kormány megbuktatása érdekében a ribillió, a nem demokratikus út? Mára készen áll az ellenzék az Orbán utáni helyzet kezelésére?

Nos, vannak kétségeim. Meglátásom szerint annyi változott meg, hogy a NER nyolcévnyi arrogáns, erőszakos nyomulása után, (jó lassan) leesett a tantusz az ellenzéki politikusok egy részénél, megérezték a létezésüket fenyegető veszélyt. Ha nem válnak erőt mutató tényezővé, akkor mennek a levesbe. Túlélési kényszerhelyzet jött létre, az erre való reagálás természetes és jogos önvédelmi reflex.

Kétségtelen tény, hogy a szükségszerűség közelebb hozta egymáshoz az évek óta kiszorítósdit, lejáratósdit játszó pártokat. Az is gyakorlati tapasztalat, hogy az egység látszata növelheti az ellenzék támogatottságát valamilyen mértékben.

Gyurcsány Ferenc és a kormánykoalíció számára is megkerülhetetlen erkölcsi és politikai kérdés a társadalom tűrőképességének és kockázatvállalásának ismerete, tiszteletben tartása.

Közismert Kenedy mondása:”Akik a békés forradalmat lehetetlenné teszik, azok miatt válik a véres forradalom elkerülhetetlenné.”

És akkor beszéljünk a lázadásról, a békés forradalomról. Hányan tartják ezt helyesnek, hányan vennének ebben részt?

Gyurcsány Ferenc is érzékeli, hogy valami hiányzik, valami nem eléggé spanos: „Természetesen tiszteljük választóinkat. Övék a végső hatalom. De ha demokrata támogatóink nagyobb része továbbra is csak dörmög és elégedetlenkedik, meg szurkol nekünk megállítva utcán és a Tescóban, hogy tartsunk ki, akkor semmire sem fogunk menni.”

Amikor a hatalom megszerzése a cél, tudniillik azt is, hogy az ország másik fele a NER támogatója, nem megosztottan, hanem egységesen. Milyen jövőt szánt nekik a szerző? Akkor most rájuk kényszerítene egy felfogásukkal ellenkező rendet?

Nem igazán tartom „politikus” megoldásnak azt, hogy előre kinyilvánítja elkötelezettségét a globális kormányzás szükségszerűsége iránt, ami ma láthatóan nem mondható népszerűnek.

Párt és mozgalom építés, a választók meggyőzése, mozgósítása nélkül (ez volna a közbülső fázis), csupán az ellenzéki pártelitek túlélését szolgáló alkuknak nem jósolok fényes jövőt.

Talán nem lenne felesleges újra definiálni a demokrácia, baloldal és a liberalizmus, valamint a jobboldal fogalmait, a huszadik-huszonegyedik század társadalmi jelenségeinek, változásainak függvényében.

Kíváncsian várom, hogy Gyurcsány Ferenc mai  és Orbán Viktor holnapi évértékelőjében mit fogunk hallani?

 

1 komment

2019.01.07.
12:03

Írta: Evoke

Január, február, itt a nyár?

Faxnis egy társaság vagyunk mi magyarok, de optimistán azt hiszem, ez lehetőség is egyben arra, hogy egyszer megvilágosodjunk.

A január ötödikei ellenzéki tüntetésről, ahányan vagyunk, annyiféleképpen vélekedünk. Politikusok, politológusok, a „szakértő” kibicek serege, az utca népe mond róla véleményt. Siker, kudarc, csak ennyi volt?

 

Nincs könnyű helyzetben az éveken át önmagát és szimpatizánsait is tévedésben tartó parlamenti ellenzék, az időközben szerepet vállaló, a pártokat elutasító "civil" szervezetek, és az úgynevezett huszonegyedik századi voltuk alapján maguknak helyet követelő új pártok sem. Mostanra értették meg, hogy amit idáig csináltak, az csak arra jó, hogy menjenek a levesbe. A felismerésükért dicséretet érdemelnek!

Ugyanakkor úgy szeretnének idő előtti választásokat kikényszeríteni, hogy mindez ne tűnjön antidemokratikus módszernek. Ezért csak a követelések teljesítése (5+4pontok) a megfogalmazott cél, ami a radikális csoportok számára kevésnek tűnik.

Az önként vállalt túlmunka és az érte járó díj időben történő kifizetése, a jogállam és a kényszermunkatábor, ugye különböző fogalmak?

A rabszolgatörvény csupán a meglévő helyzet legalizálását jelentené, azonban kiválóan alkalmas a munkavállalói önérzet növelésére, amit a NER lépésről-lépésre lebontott, megtaposott szisztematikusan. Most pont a saját eszközükkel él az ellenzék. A NER választásokon való legyőzése sok melót kívánna a cél érdekében. Erre lehet megoldás a Választó Mozgalom gondolata a kettős választás lebonyolítására.

 

Jómagam mélységesen kiábrándult vagyok a politika, a politikusok őszinte, közérdeket szolgáló, becsületes tevékenységét illetően. Az eszem, a tapasztaltaim ezt a kiábrándultságot igazolják, de legyen ez az én bajom. Mára már nincsenek illúzióm az emberekről, magamat is beleértve, így a politikáról sem. De ideális ábrándjaim, valóságtól elrugaszkodott, világmegváltó elképzeléseim sincsenek.

A politika társasjáték, szerves fejlődés eredménye, örök küzdelem a benne résztvevők érdekeinek védelmében. Mint az élet minden területén, az lehet sikeres, aki időben és megfelelően tud alkalmazkodni az állandóan változó körülményekhez.

 

Kis hazánkban,- hogy máshol mi a helyzet, azt nem tudom,-megugorhatatlan elvárásaink vannak a politikusi „mesterségről”. Pedig ez is csak egy választott pálya, bárki választhatja, ahogy lehet valaki kőműves, nőgyógyász vagy mozdonyvezető. Sokféle indítéka, motivációja van az életpálya megválasztásának. Igenis önjelöltek vagyunk mindnyájan ezen a területen, kivéve a teljes esélyegyenlőtlenség született áldozatait. Egy költőt, egy sportolót, egy színészt és a politikust is erősen motiválja a „rivaldafény”, a szereplési vágy, a hírnév. A pénz is számít, amikor a jövőnkről döntünk. Ezek emberi motivációk, akkor van a baj, ha valakit megront az öncélú hatalomvágy. A hatalom birtoklása végső soron az elosztás és az irányítás jogát jelenti, és nagy a csábítás, hogy visszaéljünk vele. Láthatjuk, hogy egy kis családban is mennyire nem egyszerű, a mindenki számára előnyös megoldások alkalmazása.

 

Minden fejlettebb idegrendszerrel rendelkező élőlénynél megfigyelhető, hogy az őt alkotó elemek, sejtek, szervek, elkülönült „hivatást” gyakorolnak, részfeladatokat végeznek. Ilyen feladat az irányítás is, az „egész” hatékonyságának emelése érdekében. Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha ezt a differenciálódást nem véletlennek, hanem szükségszerűnek gondolom. Az emberi társadalomban mindig is vágyott hívatás volt az irányítás, mert számos előnnyel járt. Az alkalmatlan irányító azonban mérhetetlen károk okozója lehet.

A dolog pikantériája az, hogy a politikai vezetőinket magunk választjuk meg, többnyire azzal szépséghibával, hogy önmagukat és egymást jelölik ki számunkra. Azt hiszed, hogy választottál, pedig csak a általuk meghatározott kínálatból bólintottál valamelyik kevésbé rossznak látszóra.

Olyan, mint kormányunk Nemzeti Konzultációja. Ezt a jelölési módszert felül kell vizsgálnunk, jobbat kell helyette találnunk.

 

Az újabb kétharmados választási győzelmet felhatalmazásként értelmezte a kormánykoalíció arra, hogy emelje a tétet, legyen még etatistább, folytassa időutazását Trianon felé. Valamit mégsem értett meg a magyar néplélekből: ez egy önérzetét sokra tartó nép! A birkatürelem nem vonatkozik minden, gerincét sértő lépésre.

Csak van egy baja, sok a túl okos, a kávéházi filozófus, és akiknek meg okosnak kellene lenniük, azok gyakran lassú felfogásúak, szólót akarnak játszani az összjáték helyett.

Talán két éve Juhász Péter, az Együtt politikusa volt a vendégünk az Eleven Emlékmű rendezvényén, ahol kapott hideget-meleget, mert rövid politikusi pályája alatt ő sem talált fogást a Nagy Testvéren. Végül is visszakérdezett, miért nem vállalkozik valaki is arra, hogy megmutassa a helyes utat? A pálya nyitott bárki számára.

 

Az őszi törvénygyártási lázban elfogadottak utolsó cseppként hatottak a közvélemény elégedetlen részére, az ellenzéki politikusokra egyaránt. Keresik a hangot, az érdekeik érvényesítésének hatékonyabb módját.

Ne becsüljük le a kibontakozó, szerveződő, a padlóról felálló útkeresésüket, melyekre nincsenek biztos receptek.

Úgy tűnik, hogy végre ők is belátták, hogy egyedül nem megy! Hogy a Szél, a Karácsony, a Vona kormány irreális fikció. Bárkinek akkor lesz esélye az önálló politikai koncepcióját megméretni, ha majd ez a kurzus is csak egy lesz a többi között. Ugyan a gondolat nem úttörő, mások már korábban felvetették, de örüljünk annak is, hogy politikusaink is eljutottak idáig.

Itt említeném meg azt, hogy Gyurcsány Ferenc is dicséretes önmérsékletet tanúsított, amikor a bontakozó bizalom érdekében háttérben maradt, nem szólalt fel.

A demonstrált közös törekvés, a nemzetet, az államot kisajátító FIDESZ-KDNP legyőzése, hatalmas mozgósító erővel bír. Amikor az egymás ellen kijátszott pártok, egymás iránti bizalma élővé válik, új lehetőségei születnek az ellenzéki politikának. A „gittegyleti magányból” széleskörű egységfront építhető, ha van hozzá akarat, képesség, támogatás. Egy Új Márciusi Front, melynek programja a rendszerváltás reformprogramja, a Magyar Köztársaság újra fogalmazása lehet.

A labda pattog, ne hagyjuk, hogy lendületét vesztve az ágy alá guruljon.

 

A lehetőség azonban még nem valóság! Most dől majd el, hogy ki, mire képes meggyőzésben, aktivizálásban, megfontolt, felelős célok és eszközök megválasztásában.

Érzékelhető némi zavar az Erőben. Miként reagáljon arra, hogy „Ez még csak a kezdet.” „A mi türelmünk elfogyott, a ti időtök meg lejárt.”Sztrájk!” „Blokád!” „Nem köt bennünket Orbán illiberális alkotmánya, alaptörvénye.”

Ide vezet az autokratikus, párbeszéd, konszenzus nélküli, a társadalmi partnereket semmibe vevő kormányzás. A gátlástalan uszítás, a hazugságok cunamija. A fagyi visszanyal.

 

Fontos figyelembe venni azt, hogy az erőszakmentesség, a demokrácia alapértékei ne sérüljenek, az országban ne alakuljon ki káosz, hogy a jogos tiltakozás, az ellenzék kormányváltási igénye, a hatalmi harc, ne okozzon indokolatlan, támogathatatlan károkat. Hogy az igyekezet hevében sem mondjunk valótlanságokat. (Soknak tűnik a külföldön dolgozók másfél millióban említett száma.) Hogy legyen közös jövőkép, játékszabályok és B terv arra az estre is, ha elgurulna a hatalom gyógyszere. Hogy a különböző, sokszínű csoportok elképzelései, gondolatai becsatornázásra kerüljenek az egyeztetések során, hogy ne csupán a már létező elitek alkui valósuljanak meg, megismételve a rendszerváltás egyik hibáját. Hogy a sztrájk helyének megválasztása értelmes, valóban hatékony legyen és a ki fizeti a révészt kérdése is szempont legyen. Felelősség, munkabér, szolidaritási támogatás, stb.

 

Talán nem lenne felesleges a kommukációban azt is hangsúlyozni (kedves politikusok!), hogy a kormány politikája, a legaktívabb képviselői az ellenfelek, nem pedig a szavazóinak jóhiszemű, jelentős tábora.

Ezek amolyan laikus gondolatok, de talán nem fölöslegesek.

 

Ne felejtsük el, hogy az idő múlik, a becsület fogy, dolgozni kell! Ingyen, önként dalolva, nem fog lemondani aranytojást tojó tyúkjáról az illiberális rezsim.

 

Innen szép nyerni!

1 komment

2019.01.04.
13:08

Írta: Evoke

Érettségi?

Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.

Az ECHO/A nemzet hangja, kivágta a rezet, az Origóra hivatkozva. Nem kis munkával lerántották a leplet az ellenség egyre szélesedő táboráról, Soros kitartottjairól, a civil szervezetekről, az összes ellenzéki pártról, az őket szavazatukkal támogatók millióiról. A szöveg hangneme, gondolat(?) menete Gerő Ernő 1956 október 23. napi beszédére hajaz.

https://www.youtube.com/watch?v=yvNKHIKynT0&fbclid=IwAR0BPx6_UVvqsW7Jx1CR47pZn2Sl4yf6eS2154M9j6YJFsA7WZUC6uPnN9c

Perben az országgal, a munkavállalókkal, a közélet szereplőivel.

Pánikkeltés, hiszti a maguk gerjesztette helyzet megoldása helyett. Kormányzásuk alatt nem először rúgnak öngólt a konszenzus nélkül, arrogánsan megszavazott, a választók által borítékolhatóan elutasításra kerülő, a demokrácia játékszabályait megsértő törvényeket. Hosszú lenne most felsorolni őket. A tiltakozáshullámot nagymértékben erősítette a rá adott kormányzati reakció.

Az „erős állam” hívei nem tanulták meg a történelmi leckét. Ez már nem panasznap, nem szakpolitikai gittrágás. Bepöccintették a labdát, kényszerhelyzet nélkül a saját kapujukba, előre megfontolt szándékból. A nézőtéren már tombol a peoples, a bírónak még nem esett le a tantusz. Zavarban van, időt húz, negligál. Küszködik a számokkal, a nagyságrendekkel. Néhány százan, néhány ezren vagy tízezren? Szóra sem érdemes, hölgyek és urak.

A kíváncsibb elemzők próbálják megfejteni, hogy miért vállalt fel ilyen súlyú karácsonyi ajándékot szeretett magyarjai számára a miniszterelnök? Ép ésszel felfoghatatlan a logikája, ha van egyáltalán ilyen, a törvény átverésének. Talán egyfajta időutazás kísérletének tekinthetjük, valami mintának „érték nélkül”. A magyarázatára felhozott kormányzati érvek szánalmasok, valótlanok, önmaguknak elmondott monológok. Játék a betűkkel, amelyikre a kutya sem kíváncsi.

 

Kevesen vannak az utcán, mondják. Miért, Szálasi vagy Rákosi nagyon központosított, „nemzeti” vagy „népi” demokráciájában máshogy volt ez egy ideig? És mi lett a vége?

 

Nem teszek egyenlőségjelet a rossz példaként említettek és Orbán Viktor közé, csak a párhuzamra célzok. Jelentős különbségek vannak, ez a nép, ez az ország, már nem az az ország.

Attól, hogy papagájként ismétlik: ez a dolgozók érdekében hozott döntés volt, nem válik azzá. Azt, hogy (csak) Soros kitartottjai randalíroznak, visítoznak az utcán, már csak egy marginális kisebbség veszi be, önmagát ámítva, mint az álhír kitalálói.

 

A „panasznap” vádja: szervezkedik az ország semmibe vett fele az érdekei védelmében. Hallatlan, skandalum! Szervezkedik a nemzetből kirekesztett, hazaárulónak titulált, a jogállami lehetőségeiben korlátozott, tárgyaló partnernek nem tekintett, szóra sem érdemes, marginális "kisebbség".

 

Basszuskulcs, mi a fenét kellene tennie, amikor egy politikai koalíció (FIDESZ-KDNP) a rendszerváltás kezdetétől arra szervezkedik, hogy saját céljai érdekében megszerezze és minden eszközzel megtartsa a hatalmát?

 

Mennyire vehető komolyan egy kurzus, amelyik képtelen a toleranciára, az önmérsékletre, a korrekcióra?

 

Az Origó, mint a NER „kisagytrösztje”, nem a saját ötleteit reklámozza, egy koncepciót közvetít és ebből él. Ez azonban nem menti fel a felelősség alól, hasonszőrű, kormányzat által kitartott társaikkal együtt.

Orbán Viktor kétségtelenül az elmúlt harminc év legtehetségesebb, legkövetkezetesebb politikusa, amennyiben a politika csak a hatalom megszerzését és megtartását jelenti az eszközök, a célok korrektsége nélkül. Ennél azonban a szavazatra jogosult polgárok többsége, benne a FIDESZ mérsékelt szavazóival, többet vár a kormányától! Az ország népének közös érdekeit képviselő, a feszültség eszkalációját csökkentő, konszenzusra, párbeszédre törekvő kormányzást. Lejárt az abszolutista királyságok, a diktatúrák kora.

A kormányzati arrogancia ellen tiltakozók 5 pontja és a szakszervezetek négy követelése tárgyalási alap kell hogy legyen, egy éretten viselkedő, felelős kormány számára még a „kétharmaduk” mellett is.

Egy éretten gondolkodó ellenzék számára is vannak megfontolandó szempontok. Mára lejárt a „tanulóidő”, amelyik harminc évig tartott. Fel kell végre nőni, hitelessé, széles körben támogatottá válni. Unjuk már a gittegyleteket, kartellpártocskákat, az elitek által csak a hatalomért és a pozíciókért folytatott, nagyrészt egymás elleni iszapbirkózást, a helyben járást. Az átgondolatlan, alsóneműként váltogatott álláspontokat kardinális kérdésekben. A politikusok és véleményformálók által, önérdekből gerjesztett száz éve tartó testvérháborút!  Nélkülünk, polgárok nélkül, sem a kormányzás, sem az ellenzéki politika nem lehet eredményes.

 

Felelős magatartást várunk mindkét oldaltól, hogy a "ki nevet a végén?" kérdés helyett, mindnyájan együtt nevethessünk.

 

Hajrá Magyarország!

 

 

 

Szólj hozzá!

2018.12.21.
00:01

Írta: Evoke

Nagypéntek, karácsonykor?

Elérkezett az igazság pillanata, elválik az ocsú a búzától.

A kétharmad az Alaptörvény szellemében, Áder János szerint azzal összhangban, megalkotta elhíresült törvényét, melyet a fent nevezett köztársasági elnök, a békesség kedvéért, sietve aláírt és kihirdetett. „A Munka Törvénykönyvének módosítása az aggodalmak ellenére sem lehet akadálya annak, hogy a munkavállalók karácsonya áldott, a két ünnep közötti időszak békés, az új esztendő pedig nyugodt legyen.„

 

Ez volna a kormányzati narratíva (értelmezés, magyarázat;
elbeszélés) a nem túl népszerű döntésről.

 

Válaszul ma estére tüntetést szerveznek a tiltakozásban résztvevők: Szégyelld magad, János!

 

Egy demokráciában nincsenek felesleges emberek, mint a gyárakban, apparátusokban, nem cserélhetők le, nem rúghatók ki. Mindenkinek csak egy szavazata van, de úgy tapasztaljuk, hogy nem ér mindegyik ugyanannyit. A FIDESZ-KDNP frakció 130 tagjának, akik igent mondtak a módosításra, van "ügydöntő" szava és persze felelőssége is a konfliktushelyzet kialakulása miatt, a Nemzeti Együttműködés Rendszere nagyobb dicsőségére.

Ugyancsak "értékesebbnek" tűnik a munkaadók szava is, jelen esetben a megrendelése, mint a nemzetgazdaságban pótolhatatlan feladatot ellátó munkavállalók millióinak szava és érdeke.

 

A nagy kérdés az, hogy mit gondolnak erről a munkavállalók? Akiknek a szerepe az állam működtetése szempontjából megkerülhetetlen, mit gondol erről a válaszpolgárok többsége?

 

Az ellenzéki, szakszervezeti narratíva szerint, közvélemény-kutatásokra támaszkodva, a munkavállalók 83%-a elutasítja az évi 400 óra túlmunkát és a hároméves időkeretet.

 

22962592_d8c7494190b876374f2d6ff7407412ed_wm.jpg

 

Fotó:Index

 

A kérdés közjogilag eldőlt, hogy fizikai valóságában mi lesz belőle, azt az emberek fogják eldönteni és az idő fogja igazolni vagy cáfolni az életképességét.

Már az 1970-es években is sokan úgy gondolták, hogy „Ne írjuk elő a jegesmedvének, mekkora szőrt növesszen!” Mintha mára elfelejtődött volna a tanács.

 

A magyarországi demokrácia életében fontos időszak előtt állunk. Az erről szóló vélekedésekben, hiedelmekben megméretésre kerül sor. Ki az, aki „jó lóra tett”, aki valóságosabb ismeretekkel rendelkezik társadalmunk anyagi és tudati állapotáról, melyik narratíva mögé sorakozik fel a többség, ebben a nem elsősorban politikai, hanem morális és érzelmi kérdésben?

Borítékolható, hogy valamiféle polarizáció, tömbösödés, szelekció, evolúció veszi kezdetét az ellenzéki oldal tényezői között az érdekeik hatékonyabb érvényesítéséért. Az elmúlt nyolc év tapasztalatait feldolgozva létkérdés a számukra, hogy szintet lépjenek az érdemben hasznosítható nagyságú támogatás megszerzésében.

 

Úgy látszik a laikus, de a politika által az értelméről gondoltnál tisztábban és helyesebben gondolkodó polgárok sokasága számára, hogy hazárdjátéknak vagyunk szemlélő résztvevői. Mintha a szemben állók vezérkarai blöffölnének a hatalomért folyó versengésükben. Mindkét oldal úgy tesz, mintha biztos volna abban, hogy a munkavállalók az ő oldalukon állnak. Az is ki fog derülni, hogy valójában mekkora a szakszervezetek mozgósító ereje, a munkavállalók 90%-át kitevő, nem szakszervezeti tagok körében.

 

Bízzunk benne, hogy ezt az újabb, a kormányzat által generált kérdést, sikerül békésen, toleránsan, önmérsékletet tanúsítva, mindnyájunk közös érdekének megfelelően megoldani.

 

Az eddigi tiltakozások során újszerű hangok, megközelítések láthatóak, amelyeken érdemes elgondolkoznunk. Az természetes, hogy a választásokon már harmadszor győztes koalíció politikája, nem alaptalanul, sokaknak nem tetszik. Joguk van hozzá, hogy ezt kifejezzék demokratikus keretek között. Mintha az elmúlt évek valamennyi  sérelme nyomán, megtapasztalva az ellenzéki lét kilátástalanságát, kezdene közös platform kialakulni legalább az ellenzéki pártok között. Mintha elérkezettnek látnák az időt arra, hogy a kétségtelenül autokratikus koalíciót, divatos szóval: leváltsák. Hogyan, kinek a támogatásával, milyen célokat és érdekeket képviselve? Vajon a kislétszámú pártelitek aktuálisan közösnek látszó érdekei a nyolcmillió szavazásra jogosult, vagy az öt és félmillió szavazó  állampolgár többsége számára is evidensek? 

Magánemberként annyit tennék hozzá, hogy bármiféle kormányváltást csakis demokratikus választásokat követően tartok lehetségesnek. Természetesen egy ilyen választás idő előtt is kikényszeríthető, ha a tiltakozások nyomán a kormány működésképtelenné válik. Ez a helyzet a kritikusnál nagyobb, tömeges támogatás mellet lehet valóság. Megítélésem szerint az ellenzék ma még nincs abban a kiérlelt állapotban, eszmeiségben, szervezettségben, hogy sikeresen tudná ellátni a kormányzással járó feladatokat. Arra azonban nagyon jó a helyzet, hogy tapasztalatokat, növekvő befolyást, szervezeti hálót, együttműködést teremtsenek, ha képesek rá. Hogy a sérelmi médiapolitizálás helyett pártot, mozgalmat, élő közösségeket építsenek. Ez nem oldható meg egy elégedetlenségi hullám meglovagolásával, végre el kell kezdeni  dolgozni. Nekik, vagy egy jelentkező új mozgalomnak.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik legnagyobb hibája, a számtalan másik mellett, hogy „orrnehéz”, hogy túlsúlyos. Külső és belső ellensúly nélkül önjáróvá vált. Ebben az állapotában óhatatlanul sérült a valóságlátása, önhitté, elbizakodottá vált, tiszteletlenné a választói, a társadalmi partnerei iránt. Kezd arra a kutyafarokra hasonlítani, amelyik hite szerint csóválja a kutyát.

Gyanítom, hogy hamarosan a kutyáról, az akaratáról is, valóságosabb képet kapunk, mint amit a véleményformálóktól tudhatunk.

 

 

 

 

 

22 komment

2018.12.17.
16:42

Írta: Evoke

A Magánállam színre lépett!

 

 

A Győzelem-tömb (MTV) droidjai a Nemzeti Hitvallást sugározták ma reggel is:

 

A HÁBORÚ: BÉKE

A SZABADSÁG: SZOLGASÁG

A TUDATLANSÁG: ERŐ

 

és persze az elmaradhatatlan migráció mantrája, melyről a tüntetéseken szó sem volt.

 

1544985444-68aj2rmif_md.jpg

 

Fotó: Zoltan Balog/AP

 

Így foszlik szét Óceánia virtuális dicsősége, a felépített hazugságok rozoga bástyája. A NER saját elhatározásából olyan konfliktusba lovalta magát, amelyből csak megtépázva, csupasz seggel lehet kijönni. Ez a fáradtság jele, vagy a józan mérlegelés képességének elvesztése? A múlt heti, naponta egy-két ezer főről vasárnapra tizenötezerre nőtt a Budapesten tiltakozók száma, miközben hét vidéki városunkban is volt demonstráció. Alapvetően az elfogadott, jogainkat garanciák nélkül korlátozó törvénykezési ámokfutás és a jobb láthatóság miatt. Merthogy az Univerzum bizonyos szektoraiból úgy látják, nincs társadalmi feszültség az arrogáns, a magyar munkavállalók érdekeit semmibevevő, az igazságszolgáltatást is „államosító” műalkotásaik miatt.

 

 

Nézzünk a paraván mögé, hogy lássuk, miről is szól ez a történet?

Vajon politikai kérdés a szembenállás tárgya?-Igen is, meg annál sokkal több is! Nem valószínű, hogy csak Orbán Viktorhoz szólt az Úr. Aktív szerepvállalásával spontánul létrejött, néhány százfős érdekközösség kollektív véleménybuborékával van dolgunk, amelyik elszakadva a társadalmi valóságtól, a saját irracionális világába kényszerítené Magyarországot, miközben nagyon is racionálisan magáévá teszi a közpénzeket.

Alaposan önérdekelt, az évek alatt profivá vált hatalomtechnikusok az egyik oldalon és illúziókban hívő, egymással harcoló, a magyar néptömegek csak kis szegmenseit megszólítani tudó amatőrök a másik „sarokban. A papírforma szerint nem éppen azonosak az esélyek.

Ebben a helyzetben, kevéssel karácsony előtt azonban a kétharmad kiborítja a bilit. Nem tudhatjuk, hogy mi kényszerítette rá őket? A kétségtelenül meglévő politikai praxisuk ellenére öngólt rúgnak. A reakció borítékolható volt, csupán az önhittség, a konokság, a túlzott egó miatt nem számoltak vele. A hólabda gurul és ki tudja hol áll meg.

Az első tüntetések után úgy látszott, hogy ez még nem a Való Világ! Csupán egy esti, társadalmi esemény, mint egy bunyó VB-címmérkőzés. Kevesen vannak az arénában, a többség egyelőre csak néz, mint Laci a moziban. Pedig nem babra megy a játék, hamarosan az életük részévé válik a kérdés és a válasz. Hol a helyem, mit akarok én? Mi az én érdekem, a családomé, a hazámé?

Ez nem az öncélú pártpolitika, a jobb vagy baloldal dilemmája, ez létkérdés és morális kérdés egyszerre.

 

A parlamenti kétharmadnak nincs más lehetősége, mint a státus quo védelme. A vele szemben, általuk összeboronált pártoknak, civil szervezeteknek, közösségeknek pedig azt kell megérteniük, hogy ha feltették a kolompot, akkor azt rázni kell! Okosan, következetesen, kitartóan.

Mi tagadás, nincs benne tapasztalatuk. A szükség azonban nagy úr. Mindenkit óvnék attól, hogy illúziókban ringassák magukat. Reálisan kell mérlegelniük a követeléseik támogatottságának mértékét. A közösen követelt öt pont:

a rabszolgatörvény azonnali visszavonása

kevesebb rendőri túlóra

független bíróságokat

Európai Ügyészséget

független közmédiát,

 

reális és gyakorlatias célokról szól, dicséret érte. Dicséret a Parlamentben, az utcákon és a hazugsággyárban tanúsított bátor magatartásért! Látni kell azonban, hogy az utcára kivonulók tömegei nélkül, a Parlamenten kívüli pártok és civil közösségek támogatása nélkül, az eseményekben aktívan résztvevő diákság nélkül, a majdan a blokádokban, sztrájkokban részvevők, egyéb polgári engedetlenséget felvállalók nélkül, hamvába hullt média esemény maradna csupán.

Nagy a jogos felháborodás, a cselekvési vágy, jóval kevesebb a tudatosság, az előre tervezés, a mi lesz holnap kérdésére adott válasz. Hogyan tovább, jövőre?

Ugyanakkor igaz az, hogy a kialakult helyzetben, a létező bizonytalanságot felvállalva is, keresni kell az együttműködés lehetőségét, a NER szavazóbázisával való párbeszédet, valami demokratikusabb demokrácia, ha úgy tetszik új „rendszerváltás” kereteit, a közvetlenebb választói részvétel megteremtését, mert csak a vak nem látja a kialakult elitellenességet, amely nem hóbort, meg lett”alapozva” az elmúlt évtizedekben.

 

De ne lógassuk az orrunkat, innen szép előre lépni!

22 komment

2018.12.12.
23:03

Írta: Evoke

Esti séta Budapesten.

 

A szakszervezetek által rendezett, múlt szombati tüntetésről írtam-„Úgy látszik, valami megváltozott, valami elkezdődött a meglehetősen egyoldalú nemzeti konzultáció folyamatában, meglátjuk az elkövetkező időben, hogy kik és hányan veszik komolyan és felelősséget vállalva, a nemzet sorsát. Ma talán csak tízezer ember ment ki az utcára, bízom benne, nem kell százezreknek ugyanezt követelniük, hogy nagyobb súlya legyen a szónak.”

 

Nos a NER, hasonlóan a TITANIC- hoz, nem képes az irányváltoztatásra, önhittségében a veszélyérzetét is elvesztette mára. Amit a rabszolgatörvény megalkotása, parlamenti vitája, megszavazása és a védelmére elhangzott magyarázatok során produkáltak, az a demokrácia, a józan ész, a tisztesség paródiája volt, nem minden tanulság nélkül.

Valami tényleg megváltozott, elkezdődött! Ezt a folyamatot a kétharmad glóriáját viselő kormánykoalíció generálta a maga számára azzal, hogy a felhatalmazását biankó csekként, bármire felhasználhatónak vélte.

A szuverén magyar nemzetállam unásig hangoztatott elvét látványosan „ejtették” a sokat fikázott multicégek egyszerű megrendelésére, saját népük, választóik és a nemzeti jövedelmet előállító munkavállalóik érdekeit elárulva.

Nagy hiba, politikai öngól az ilyen, mert a legszélesebb, nem kikényszerített frontot nyitotta meg erőszakosságával, arroganciájával, tiszteletlenségével, cinizmusával.

 

Nem titok, hogy a kormánypártok frakcióiban a többséget jogászok (ászok?) alkotják. Elméletileg hallaniuk kellett tanulmányaik során a garancia és a törvény fogalmáról. Ha valamit törvényben szabályozunk, akkor az mindenkire kötelező és kikényszeríthető. Betartását az állam garantálja. A most megalkotott törvény munkaadók részéről történő betartásának nincs semmilyen törvényi garanciája. Munkaerő kereslet van, mondja Orbán Viktor. Ez a szükséghelyzet a garancia a betartásra. Furcsa helyzet lenne az, ha adók befizetését csak állampolgári felelősség alapján várnánk el, jogi és anyagi következmények mellőzésével. Képtelenség, még egy laikus számára is.

 

22794266_e962937fddba8e2152910d6891d75e14_wm.jpg

Fotó: Index

 

Ma az ülésteremben egy harcos, vagány, aktív ellenzéket láthattunk. A délután és az est folyamán spontánul létrejött utcai ellenállás mutatja azt, hogy a magyar társadalom önvédelmi reflexei, ha még lassítva is, de képesek működni. Csupán ízelítőt, egyfajta bemelegítést láttunk az állampolgári aktivitásból, amelyik kiszámíthatatlan következményekkel járhat, ha a parlamenti többség, semmibe véve a nép akaratát, tovább folytatja ámokfutását.

Ez a ma még csak néhány ezer, alapvetően "mérsékelten" erőszakos, csupán Budapesten, az esti órákban, munkavégzés után verbuválódott ember, jókora káoszt teremtett a főváros életében, közlekedésében, megszokott rendjében. Képzeljük el ezt nappal, sztrájkolva, országosan és a mai létszám sokszorosával.

 

Nem kellene a hatalomnak a tűzzel játszania, az elmúlt évek során megsértett, megkárosított, ellehetetlenített valamennyi közösséget összehangolt cselekvésre kényszerítenie. Nem igazán szoktak az ilyesmiből jól kijönni az olyan kormányok, amelyek hangoztatott kereszténységük ellenére sem tudják, hogy hol lakik az Úristen.

 

A kormány és a munkavállalók konzultációjának még nincs vége.

54 komment