Gyönyörű időben várakoztunk néhányan a Volánbusz Visegrádi utcai végállomásán, szombat délelőtt a kocsi beállására. Vannak napok, amikor úgy ébredsz, hogy élni jó. Tele vagy várakozással a nap iránt és ez az állapot mintegy kisugárzódik a valóságba, amely készségesen igazodik a reményeidhez. Azt nem tudom megmondani, hogy milyen módon, de működik a dolog.
Talán tíz perc volt még az indulásig, mikor egy apró, duci veréb landolt egy méterre a lábamtól a járdán. Megállva felemelte a fejét, a szemembe nézett pimaszul, félreérthetetlen módon. Kaját kunyerált, mint egy öntudatos, profi koldus. Sajnos a táskámban lapuló ajándék pezsgőn kívül más nem volt nálam. Néhány másodperc alatt megértette, hogy hiába vár előttem, rutinosan továbbállt egy most érkezett pár elé.
Első pillantásra éreztem valami nem szokásosat, nem összeillőt a két emberben. A középkorú, magas férfi kopott farmernadrágban, széldzsekiben, egy megviselt hatalmas bőröndöt húzott maga után. Borostás arcán fáradtság, törődöttség látszódott. A társaságában lévő, kedves arcú, jól öltözött harmincas nő ránk köszönt. Érdeklődött, hogy a bőröndnek kell-e jegyet váltani?
Mivel bizonytalanok voltunk a válaszban, elszaladt a közeli forgalmi irodához az infóért. Nem kell jegyet venni a távolsági buszokon a bőröndöknek, közölte mindnyájunkkal a jó hírt.
Az utazásról beszélgettek egymással, miközben a fiatal nő elővarázsolva a táskájából, ezer forintot adott a társa kezébe.
Közben beállt a busz, az elsők között szálltam fel és szokás szerint a középső ajtó mellett foglaltam helyet, ahonnan előre lehet látni, és megérkezve könnyen le lehet szállni.
Nemsokára követett a bőröndöt cipelő férfi, mögötte a fiatal nő, aki valamit megkérdezett a sofőrtől. Közben a magas férfi bizonytalankodott az elhelyezkedéssel, melyet végül a nő oldott meg. Ügyesen, praktikusan, törődéssel, kedvesen. Betolta a dupla ülés ablak felőli részébe a bőröndöt, ahol már senkinek sem lesz útjába. Előre szólt a vezetőnek, hogy nyisson ajtót, mert most leszállna. Odahajolt a borostás arcú férfihez, átölelte és arcon csókolta. Az ajtó becsukódása után, nézték egymást a üvegablakon keresztül, a kocsi elindult, a nő folyamatosan, szeretettel integetett félszeg társának.
Hát ennyi volt indulásnak, tíz percnek az időnkből, útravalónak, átgondolni valónak az emberi kapcsolatok sokszínű világából. Tulajdonképpen mindegy is, hogy miért, miképpen volt viszonyuk egymással. A legfontosabb, hogy ez nagyon emberi, testvéri, anyáskodó gondoskodás volt valakiről, akinek erre szüksége volt
2018. július 7. Ligeti György
