Jobb napot Magyarország!

Mindketten az utcán, a kapu előtt álltak, a távolodó autóban ülő barátaiknak integettek, akikkel együtt töltötték a mai napot. Délután négy körül járhatott az idő. A júniusi nap még melegen sütött, de a kerti fák alatt már nőttek az árnyékok, felsejlett a közeledő alkony. Az út végül elkanyarodott, az autóval együtt a barátaik is eltűntek. Zoli bezárta a nagy kaput, beparancsolta a kint bóklászó kutyát. Hátrament a kertre néző teraszhoz, ahol felesége már nekiállt a romok eltakarításának, evőeszközök, tányérok behordásának. A maradék kajákat, süteményeket a hűtőbe pakolták. Mivel szép volt az idő és el is fáradtak egy kicsit, úgy döntöttek, hogy üldögélnek még egy darabig. Zoli töltött a maradék pezsgőből mindkettőjüknek.

Hirtelen rájuk telepedett a csend. Nem egyszerű csend volt ez, valami üresség, a hiány, a magány érzetét keltette. Zoli, ahogy érezte ezt az ürességet, arra gondolt, hogy ismerős, már máskor is megtapasztalt érzés. Hasonló volt a ballagás utáni délutánhoz, a leszerelés utáni elváláshoz. Ennyi volt, szétszélednek az országban, a jó szándékú fogadkozások ellenére, lesz, akivel az életben sosem találkozik többet, pedig milyen jól megvoltak együtt.

Jól érezték magukat a vendégeink, mondta Zsóka. Legközelebb ősszel találkozunk újra, Pisti születésnapján.

A másik két asszonyra gondolt. Szegény Ágit valami betegség támadta meg, nem mondták, vagy nem tudták az okát. Jártak egyik orvostól a másikig, természetgyógyászhoz is. Az állapota nem javult, sőt romlott. Bizonytalanná vált a mozgása, újabban a beszéde is romlani kezdett. Judittal is volt valami gond, nem a régi volt. A legfontosabb az egészség, és milyen törékeny tud lenni, gondolta. És az élni akarás! Én akarok élni, küzdök az egészségemért, míg nem válok teljesen tehetetlenné. Úgy már nem szeretnék élni. Míg csendben üldögéltek, figyelte Zolit. Kissé idegennek, távolinak tűnt, mint egy elsodródó hajó. Maga elé bámult, néha ivott a pezsgőből, ropit rágcsált, amit nem tudott abbahagyni, míg volt belőle. Látszott rajta, hogy messze jár.

Érdekesek a lányokkal együtt töltött találkozók, tűnődött Zoli. Óhatatlanul megváltozik a hangulat, látszólag minden oké, de érezzük, hogy mégsem. Falak, maszkok, szerepek kerülnek közénk, elveszti ártatlanságát, őszinte felhőtlenségét az együttlét. Mindenki visszafogottabb lesz, szűkszavúbb, csak érintőlegesen, súrolva az igazságot lehet beszélgetni. Mindnyájan viselkedni kezdünk. Talán a női-férfi lélek különbsége az ok. A legtöbb nő, még ha szép is, féltékenyen viszonylik bármely más nőhöz, nem tud elvonatkoztatni. A legfurcsább az, hogy a barátságra, a párjuk gyerekeire, rokonaira is féltékenyek. Finoman, meghúznak egy láthatatlan pórázt, érezhetővé válik az elsődlegességre, a kizárólagosságra való törekvés. Zoli elmosolyogta magát. Hasonlóan féltékeny a kutyánk, amikor ellökdösi az ölünkbe kéredzkedő macskát.

Hűvös levegő árasztotta el kertet a hegy felől, a szürkületben egy szarvasbogár repült rézsútos tartásban. Olyan, mintha forgatókönyve lenne az estének, gondolta. Kevés idő múltán megérkeznek a denevérek, némán, cikázó repüléssel. először csak egy–kettő, aztán mintha zsákból eresztették volna ki őket, csapatban, szélsebesen röpködtek a fák lombjai körül. Később harmatossá, majd vizessé válik a fű, nemsokára, váratlanul, szinte a semmiből, előkerül egy sün. Hiába próbálta elkapni azt a pillanatot, amikor a kertbe lép, mindig elkésett vele. Már csak a mozgását érzékelte, ahogy gyorsan haladt a nyílt terepen.

Besötétedett, a denevérek is eltűntek, a hold elhalványította a csillagok fényét. Erősen lehűlt a levegő. A két macskájuk lustán heverészett a terasz szélén, az éjszaka hangjait figyelték. A környező házak ablakai elsötétültek, néhol kékes villanások jelezték a bekapcsolt TV-t. Csendben összeszedték a poharakat, a kerti székekről a párnákat és bementek a házba. A hűvös után, bent kellemes meleg volt, az étkezőbútorba épített spotlámpák sárga fénye otthonos hangulatot keltett. A meleg zuhany után fáradtan, álmosan bújtak ágyba. A csend és a sötétség mindent belepett, a gondolataik egyre lassabban jártak, hamarosan elaludtak.

2011. 03. 17.

Ligeti György

Ma jól kifújta belőlem a gőzt az őszi szél. A vacsora utáni forró fürdő nyomán ágyba bújtam egy kis sziesztára, aminek kétórás finom alvás lett a vége.

23 óra körül ébredtem, pihenten, és megint éhesen.

Mostanában úgy vagyok, mint Babits Mihály első regényének, A Gólyakalifának hősei, mindenféléket álmodom és emlékszem is rájuk az ébredés után.

Furdal a kíváncsiság a valóság és az álmaim összefüggései kapcsán. Egyre inkább gondolom úgy, hogy valamilyen módon, esetleg többféleképpen is összetartoznak. Még ha csak úgy is, hogy az agyamban, a megtörtént események emlékeként, egymás mellé kerülnek.

Holnap „szakértő” társasággal ebédelek, felvetem majd a kérdést a főétel után, hátha jutunk valamire.

„Csikágóra” emlékeztem a héten és ebben a mai rövidke álmomban ott jártam a „mi utcánkban” a lányommal. Megállva a házunk előtt, felpillantva a második emeleten lévő ablakainkra, megdöbbenve láttam, hogy a négy utcai ablak közül a baloldali kettő erősen hiányos, sérült. Mindkét régi ablak külső két-két szárnya teljesen eltűnt, mintha elfújta volna a szél. Mióta nincs ez itt?--kérdeztem a lányomtól, aki már vagy húsz éve ugyancsak nem lakik ott. Tegnap óta, válaszolta, cseppet sem izgatva magát, hogy mi történt az ablakszárnyakkal, hol landoltak az utcán, esetleg valakinek sérülést okozva.

Ez az álom összefügghet egy másikkal, amit éppen tegnap rögzítettem egy régi naplóm papírlapjairól a számítógépre. Néhány éve olvastam el JOSEPH HELLER: Öregkori önarckép című utolsó könyvét, amelyik elgondolkodtatott.

Ez valóságos, így reális? Örüljünk vagy bánkódjunk a felismerésen, hogy a lépcsőház huzatos, a paraván mögött senki sincs, kiürült az utolsó pohár, villanyoltás következik? Vajon mi lehetett az oka, hogy sok sikeres író, művész számára végül is vonzóbbnak tűnt a halál, mint az élet, amelyet éltek?

Szomorú könyv ez egy termékeny élet kiüresedéséről, az alkotóerő, a valósággal való kapcsolat elvesztéséről. A szerző keresi az okait ennek és arra jut, hogy "a korai siker nagyobb, eltúlzott várakozáshoz vezet, melyet az élet nem igazol vissza. Végül is egy tehetséget csak egyszer lehet felfedezni, egy új csillag csak egyszer robbanhat be." Mibe reménykedtünk, kérdezi?

"Bármi volt is az, nem kaptuk meg, az öröm nem bizonyult tartósnak. Az egykori vágyakat nem tudták teljes mértékben kielégíteni a sikerek, bármilyen fájdalomtól, kétségtől vagy magánytól szenvedtünk-az nem szűnt meg mindenestől; a rang és az önbecsülés, amelyet egy életre meg akartunk szerezni, nem tartott ki egy életen át. Nyomaszt a felismerés, hogy jellemünket, személyiségünket tekintve ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk, végső soron ugyanazok maradtunk, öregebbek, bölcsebbek, de máskülönben változatlanok, ugyanúgy kínlódunk és ugyanolyan sebezhetők vagyunk."

Számomra az látszik a könyvben felsorolt számtalan sikeres élet végső, emberi kudarcából, hogy Joseph Heller összekeveri a tehetséget, a szorgalom nyomán megszerzett mesterségbeli tudást a bölcsességgel.

Pedig a két dolgot nem egy helyen osztogatják!

A könyv befejezése után, nyilván a kapott élmények hatására is, különös, valószerű álomra ébredtem hajnali három órakor. A szituáció egy életem korábbi részét képező másiknak a hasonmása volt. (Holografikus Univerzum?)

Egy kertes családi házban dolgoztam egyedül, csak Éva, a ház asszonya volt otthon. A munka egyik felét mára befejeztem, a szerszámaimat pakoltam össze a holnapi folytatásig. Talán a Heller könyv hatására, egyik pillanatról a másikra, közel kerültünk egymáshoz. Nem volt egy szépség, jó alakú, teltkarcsú, fekete hajú, szemű nő volt, elég nagy kezekkel. A keze nem volt tiszta, valamivel foglalatoskodott éppen. Nagyon könnyű, laza, természetes módon megfogtuk egymás kezét, a kezeink játékba kezdtek egymással. Az érintéseink eszkalálódtak, pillanatokon belül a szuterén helység heverőjén tapiztuk egymást bugyi és alsógatya nélkül. Ekkor kérdeztem meg a nevét. Kellemes sodródás volt ez egy „egészségügyi” dugás felé.

Egyszer csak bekúszott a látómezőmbe egy nagydarab szakállas pasi képe, egy fél lépéssel mögötte lépkedő kis srác kezét fogta. Összeakadt a tekintetünk egy pillanatra, majd mielőtt a gyerek is észrevett volna bennünket, távoztak a helységből. Éva nem látta őket, de talán rajtam keresztül megérezte, hogy „helyzet” van. Ki volt az, kérdezte? Megmondtam neki, kiket láttam. Érdekes, függő állapot volt, a folytatás a levegőben lógott.

Valóban, egy perc múlva a pasi visszatért a gyerek nélkül, mi ledermedve az ágyban feküdtünk tovább, semmi öltözködés, nyomok eltüntetése.

Hogy jöttél be kérdezte a nő? A Jóska kulcsával? Igen, volt a válasz szemrehányóan, számon kérően, fenyegetően, miközben a kulcscsomót az ujján lóbálta.

Ennél a pillanatnál már éber álomban, tudatomnál voltam. Tudtam, hogy ez csak álom, de mégis valóságos, ismerős a helyzet. Szándékom ellenére megint belesodródtam egy következményekkel járó élethelyzetbe.

Lépjek egyszerűen le, hagyjam Évát magára a konfliktusban, vagy tegyek megint egy „tiszteletkört”, hasonlóan egy harmincöt évvel korábbihoz?"

Ébredés után, az ágyamban heverve, a döntés kényszerétől, felelősségétől megszabadulva, járt tovább az agyam.

És megint Joseph Heller utolsó könyve. Nehezen olvastam végig, éreztem az író meddő, görcsös igyekezetét, ahogy ihlet nélkül próbál valamit csinálni a semmiből. Arra gondolok, hogy vajon a világ mindig ilyen „külső” volt a számára, a női ilyen olcsón, érzelmek nélküli módon vetették a kapcsolataikba magukat, hogy aztán ugyanilyen módon férjhez menjenek, váljanak el, legyenek hűtlenek? Hellert is csak a szex szintjén, a kellemesség, a kíváncsiság szintjén érdekelték a nők, a személyiségükre semmi szüksége nem volt valójában. Ragyogó történeteket talált ki, (A 22-es csapdája, Isten tudja,) de valahogy nem éreztem bennük a szereplők morális elköteleződését egymás iránt.

Az sem kizárt persze, hogy faxnis vagyok, és ez az én hibám.

Mára megszerettem a „nem determinált” kapcsolatok szabadságát. A valahol mégis csak bennünk létező közösség utáni vágyat, a szolidaritás érzését. Nem utasítom el az együttélés gondolatát, természetesnek és szükségesnek is tartom aktív életünk nagy részében, csupán azt keresem, hogy mit kezdjen magával az, aki megette már a kenyere javát, aki kellően gömbölyűre csiszolódott a koptatógépben, aki félig-meddig kiégett. Az ember felelős a kapcsolataiért, az életéért. Ne legyünk már zsákbamacskák!

Tegyük világossá, messziről is láthatóvá, hogy miben „utazunk”. Hogy a visszafogottságom nem a személyednek szól, az az én hibám. Dolgozom az állapot helyreállításán!

Egy hirdetést olvasok a neten: „Barátokat keresek! Lelki társakat, elvárások, kötelezettségek nélkül!” Bingó, ez pont nekem való!

Hát igen, valami megváltozott bennem, a fizikai állapotomtól is függetlenül. Mintha még itt is lennék, meg már nem is. Máshová kerültek a hangsúlyok, másféle örömök vonzanak, más dolgokat, más szavakat tartok értékesnek, számomra fontosnak. Meg kell öregednünk ahhoz, hogy ne akarjuk a világot haza vinni, valakit teljesen kisajátítani. Hogy beérjük azzal, csak egy legyek azok közül, akik fontosak a számodra, egy kapu a belső világodból, egy másik felé. Hogy az őszinte, támogató, nyílt barátságra helyezzem a hangsúlyt, amelyik kötetlen, amikor nem vagyunk egymás tulajdonai, csak társak, matrózok ugyanazon a hajón.

Ugyanakkor nem akarok semmilyen körülmények között „lelki szemetesláda”, egy személyiség „csődgondnoka” lenni! Sajnos ez a néhány felismerés nem fér el egy kitűzőn, talán nyakba akasztott partedlin kellene, afféle márkajelzésként viselnem, mint egy sárga csillagot. A félreértések elkerülése érdekében!

A lelkem mélyén azonban kétségeim vannak a „módszer” hasznosságát illetően. Hülye dolognak tűnik egy folyton változó világban, nyílt lapokkal játszani. Kapcsolatokat keresni úgy, hogy az ismeretlent, a kockázatot, a meglepetést, a veszélyt előre kizárod a lehetőségek közül. Nem ilyen a való világ!

Megtanultam, hogy a fontos szavak mindig egyszerűek, belülről jönnek és szívhez szólóak. Egy hosszú néhány hónap után, hogy nem találkoztunk, azt mondta az unokám: Régen találkoztunk Papa, hiányoztál! Az ilyen mondatokat gyűjtöm.

Ez pedig régen volt már, nem tavaly. Valamikor egy budapesti garzonház hatodik emeletének egyik, már nem „húszéves” lakója voltam. Egy alkalommal, távozáskor, a félig nyitott ajtóban mondta egy kedves fiatal nő, akivel a viszonyunkat barátinak, vagy ahhoz közelállónak gondolom: „úgy szeretlek, Gyuri bácsi”. Abban a pillanatban, fel sem fogtam a szavak értelmét, csak a súlyukat éreztem ledermedve. Hát nem állíthatom, hogy hibátlanok a reflexeim, hogy gyors vagyok. De legalább nem felejtek, vagy ha igen, akkor is felbukkan minden számomra fontos emlék és kiköveteli, hogy elhelyezzem őt a „mentett” dokumentumok közé. Mint most is. Őszinteség nélküli, érzelem nélküli világunkban nem mindennap mondanak egymásnak ilyet az emberek, szemébe nézve a másiknak. Már évek óta „aludtunk egymás mellett”, leszámítva azt a nem mellőzhető objektív tényt, hogy volt közöttünk még egy másik lakás, és negyven év korkülönbség. Ha mindez kevés lenne, a tapasztalatainkon túl a természetünk is nagyon eltérő volt. Ő egy kedves, öntudatos, zárkózottabb, elvontabb, más világban, józan életet élő „csodabogár”. Ennek ellenére, bár jócskán elkésve üzenem neki: én is szeretlek kislány! Hátha tudja valamikor, valamire használni az életében ezt néhány emberi szót. Az egymáshoz való viszonyunk „szilárd alapokon állt”. Számára én egy jó szomszéd, egy idős pasas voltam. Ő pedig számomra egy másik földrészről előkerült, idáig nem is sejtett, második lányomat jelentette, aki valamiért közel áll hozzám, de akit igazából sosem fogok megismerni.

És nincsen ezzel semmi bajom, tudom „kezelni” a problémát. Azt is, hogy „kifutó” típus vagyok, outlet-kategória a magam és mások számára is. Sok-sok év észrevétlen, apró változásai nyomán egy szép napon, aki megéli, más helyzetben találja magát, másképpen kezdi nézni a világot.

Ha már elkezdtem a nosztalgiázást, -- folytatnám a történetet kitágítva, magamról, egy képzeletbeli tükörbe nézve. Ki a fene vagyok én, és mit téblábolok még mindig az élet napos oldalán? De azt veszem észre, hogy tudat alatt elfojtom a kikívánkozó gondolataimat, előre, nehogy túlságosan személyes, felismerhető, esetleg valakire nézve is kompromittáló legyen. Önmagam gondolatainak a kibontakozását korlátozom, pedig nem kellene! Ha sikerül valami jót, szépet, érdekeset, újszerűt, valami mást összehoznom, akkor azt utána is lehet semleges, általános térbe helyezni. Engednem kell, hogy hadd forrja ki magát a történet, legyen számomra is meglepetés a mondanivalója, a végeredmény! 

Azt is érzem, hogy a történet úgy lesz gömbölyű, ha beszélek a mostani, belső világomról, a még mindig élő vágyról nyitott, őszinte emberi kapcsolatok után, ami a nőket illetően nem feltétlenül a szex. Mert abból többnyire a romlás virágai látnak napvilágot, az összebútorozás, a kisajátítás, az elvárásokban való kölcsönös csalódás, könnyek, rossz esetben örök-harag. Vajon miért van az, hogy borítékolható ez az „ügymenet”? És két ember kapcsolatának minden életkorban a non plusz ultrája csak a szex lehet? Ennyire a genetikai örökségünk kiszolgáltatottjai lennénk?

Ez a világ már más, mint ötven évvel ezelőtt volt, egyre többen válunk „szépkorúvá”, meg kell tanulnunk kezelni ezt az új helyzetet. És hát lássuk be, hogy ebben a korban már nem vagyunk azok az „éhesek” és észbontóan „kívánatosak” se. Miért van az, hogy szinte mindenki úgy tesz, mintha semmi sem változott volna, miközben fele olyan gyorsan megy az utcán, mint fénykorában és lépten-nyomon az orrán lévő szemüvegét keresgéli? Minden ügyeskedés, tülekedés, hülyeség ellenére szeretem az embereket, részt veszek a „játszmáikban”, hiszen én is közülük való vagyok, teljes mellszélességgel osztozom a hibáikban.

Végül is, újraolvasva ezt a néhány sort, kérdezem magamtól, mi a fenéről akarok én írni? Ez egy geg, egy ötlet, egy kedves epizód az életből. Ezzel indítva kellene kibontanom, hogy miként is élek, mit gondolok a világról!

Már nem akarok senkivel sem együtt élni, egy lakásban, kerülgetni egymást, némán „szellenteni”, lábujjhegyen járni, megtárgyalni nap, mint nap, hogy miért, hová, mikor, mit. Szarakodni a pénzzel, a rokonokkal, együtt szenvedni, kimerülni. Elveszteni újra az élet szeretetét, az élet iránti kíváncsiságomat. Úgy vagyok, mint a Liberot viselő kis srác,”szeretem magam intézni a dolgaimat”.

Most, hogy időmilliomos lettem, makacs kérdések foglalkoztatnak, melyekre szeretnék pontot tenni, mielőtt elfújom a gyertyát. Ugyanakkor szorongó érzésem van attól, hogy hátha üresnek bizonyul majd Pandóra szelencéje és már a Remény sincs benne. Bízom benne, hogy ha így is van, az elveszett Remény valahol él.

Egész életemben, rövid időszakokat leszámítva, kevésnek, őszintétlennek, barter kereskedelemnek éreztem az emberi kapcsolatok jó részét. Talán a családom, a gyermekek és a baráti kapcsolatok jelentenek kivételt, és a párkapcsolatok jó időszakai.

Lehet, hogy a kötődésre való vágy mindent felülír? De akkor miért teszik tönkre a kapcsolataikat az emberek menetrendszerűen? Vagy csak hirtelen felindulásból beleugranak az első kínálkozó lehetőségbe azzal a tudat alatti, vagy nem is annyira elrejtett szándékkal, hogy ha alkalom lesz rá, cseréljük a „babát”?

Egy őszinte barátság egyik oldalról élő igénye azonban, nem biztos, hogy fogadókészséggel találkozik! Érzékeny, soktényezős, tapintatot, empátiát, de leginkább szimpátiát és belső igényt kíván mindkét oldalról, ami talán túl sok legtöbbünknek ebben a „fapados” világban. Viszont őszintén érdekel, hogy ki, mire jutott, mit szeret, mit utál, mire emlékezik, mi maradt meg benne és miért? Őszintén érdekel, hogy más is kíváncsi-e hasonló dolgokra, kíváncsi-e saját magára, hogy „lakik”-e valaki a másikban?

Engem nagyon mellbe vágott Hemingway egy talányos mondata, A Kilimandzsáró hava című novellájában: „Nem is annyira hazudott, inkább nem volt igazság, amit elmondjon.”

Néhány nagyon ritka, kivételes pillanatot leszámítva, fényévekre vagyunk egymástól, mi emberek. Csupán karcolgatjuk, kaparásszuk az egymástól elválasztó falakat. Nem tudjuk eldönteni, hogy a fal melyik oldalán szeretnénk lenni. Azt sem igazán tudjuk, hogy akarunk-e a másik oldalon lenni, és miért?

Azt hiszem, hogy az önállóság és a kompatibilis viszony egy másik emberhez, nem zárja ki egymást. Mára megértőbbé, elfogadóbbá váltam. A hülyeséget már gond nélkül tudom kezelni, csak a rosszhiszeműség, a rosszindulat csapja ki a biztosítékot nálam. Már nem érzek késztetést a világ megváltoztatására, csupán a hazugság, az erőszak, az igazságtalanság tapasztalása okán érzem a cselekvés belső kényszerét.

Végső soron azt szeretném megtudni, hogy mit akarunk egymástól, a lelkünk mélyében. Szeretetet, elismerést, hatalmat, szexet, biztonságot, együttérzést? Vagy egyszerre többet is? Lehet erről a gondosan eltitkolt vágyról valami biztosat megismerni? Hiszen az emberek többsége magának sem vallja be, hogy mi után vágyakozik. Sohasem arról beszél, amit érez, amit gondol, vagy csak kevesen és ritkán. Az ember valamiért a saját életét, álruhában játszott szereppé alakította. Legtöbbünk elvesztette a valóság látásának képességét, nem csak a többieket, de magát sem ismeri. És hamarább vallaná be, hogy az Ördöggel cimborál, mintsem hogy kibújjon a búvárharangjából.

Ebben a ködösített, amorf világban talán csak a testbeszéd, a gesztusok üzenete árul el többet és őszintébbet a lélek titkairól a szavainknál.

Ugyan nem holnap fogunk szembesülni az „idegen” civilizációkkal való találkozás problémájával, a majdan egymás iránti érzelmeink megélésével, amelyek mutathatnak rokonságot az ember és a földi élőlények kapcsolataival. Szeretni vagy gyűlölni fogjuk egymást? Képesek leszünk-e együttműködni mint a plazmaóceánból fejüket kidugó tudatos lények testvéri közössége?

Igaz-e az, hogy öregen nem vágyunk a szexre? Vagy csak bemeséljük magunknak, mert a hozzánk illőket nem tartjuk eléggé izgatónak, vonzónak, kívánatosnak, a fiatalok pedig jól elvannak egymással a hasonlóságuk miatt? Az időnk végére úgy leszünk mások, hogy az emlékeinkben tovább él a múlt. Csak a demencia radíroz le „részleteket” a kép sarkáról.

Mostanra a mának, a jelennek élek, a jövő számomra kiüresedett fogalommá vált. Nem várom a halált, de ezt a megbecsülhetetlen nagyságú időt szeretném harmóniában, kellemesen és értelmesen elmúlatni. Túlságosan eretnek gondolat?

Csavarjunk még egyet a történeten, mit fogok kezdeni a megszerzett tudással? Üldögélek rajta, vagy megosztom másokkal?

És itt vannak még a mulasztásaink, a nem feltétlenül szándékosan, általunk okozott csalódások, fájdalmak. Nem tehetünk úgy, hogy a felejtés jótékony homálya borítsa őket. Előbb, utóbb el kell számolni velük!

Életemben két dolog került el, hála Istennek. Az unalom és a konkrét személyt, tettet nélkülöző gyűlölet. Már jó ideje látom és próbálom értelmezni az emberi játszmákat szemüveg nélkül, életem személyes tapasztalatai, az irodalom önfeltáró művei alapján. Őszintén csodálom az emlékezés lehetőségét, amelyik a múltat képes a mába helyezni, újra élővé tenni. Sokszor gazdagabb ez a kép, mint keletkezésekor, mert az eseményeket követő intellektuális érés, fejlődés teszi azzá.

Apró epizódok, emlékek sokasága gyűlik valahol a fejemben és a dokumentumok között, amelyekből kezd összeállni, alakot ölteni egy világkép a magam számára. Korai lenne ennyiből, elhamarkodott vagy téves véleményt mondani. Az sem biztos, hogy ha már eleget fogok tudni az emberről, beleértve magamat is, fontosnak tartom-e majd elmondani és lesz-e rá időm?

Ne legyünk magunkhoz komiszak, örüljünk a választási eredménynek, amely a kötelező, kincstári, magabiztosságot sugalló politikusi véleményeket nem számítva, a reálisan várhatónál jobb eredményt hozott. Örüljünk neki, kezeljük helyi értéken és kezdjünk el dolgozni!

Jómagam nem vagyok a politika törzsi szemléletű megszállottja, igyekszem objektíven nézni és értelmezni a helyzetet, a tényeket, a tendenciákat.

A képviseleti demokrácia legitimitásáról, a választópolgári öntudatról, a közéletben való részvétel igényéről sokat elárul az, hogy a tegnapi szavazásra (is) a jogosult honfitársainknak csupán a 48,8%-a „méltóztatott” elmenni. (Néhány helyen ez jobb volt. Budapesten 51, ) A passzív négymillió választó számára már elérkezett a Kánaán? Hogy egy klasszikust idézzek: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve?”

Öröm számomra, hogy annyi elvesztegetett év után végre az ellenzéki politikai „közösség”, a megosztó cselekvésképtelenségben érdekelt megmondóemberek, létük fenyegetettségét belátva az összefogásra fanyalodtak. Jó néhányan vannak köztük, akik számára nem az idén jött el a megvilágosodás, mindig is dolgoztak ezért. Tisztelet nekik és a „megtért bárányoknak” is!

Az utolsó néhány hónapban valóban kezdtek értelmes és már eredményes módon politizálni, meghaladva a  pártpolitika logikáját, amelyet nem a mára kiépített illiberális demokráciára találtak ki.

Az „öröm számomra” két szó azt jelenti, hogy ellenzek minden túlhatalmat, ahol is valaki bármit megtehet, ha a felhatalmazása elég nagy. Ez a többség diktatúrája! Kiegyensúlyozottabb erőviszonyok esetén az önmérsékletre képtelen többség is konszenzusra kényszerül.

Az önkormányzati választások nagyon jelentős sikereket hoztak a „centrális erőtér” mindent kisajátító, elfoglaló, kellőképpen pökhendi, intoleráns, konszenzusképtelen „együttműködési rendszerével” szemben. Amikor e siker okait, a főszereplőit keressük, vegyük észre, hogy azok a választópolgárok! Ha Magyarország összes politikai párttagja, (a FIDESZ-KDNP-t is beleértve) egy valamire, egységesen szavazna, az talán kétszer annyi szavazatot jelentene, mint ahányat Puzsér Róbert szerzett Budapesten. (30974) Ez ugye nem okozna árvizet?

Mára igen sokan tettük fel a kérdést magunknak: melyik ujjamba harapjak? Kire, miért szavazzak?

A politikusok és a média nagy részének vélekedésével szemben, a választópolgárok nem robotok. Gondolkodnak, érdekeik és értékeik alapján hozzák meg döntéseiket. A szavazó egy ember, nem azonos az egykori chicagói vágóhíddal, ahol az egyik kapun behajtják a disznókat, a másikon meg kijön a kész kolbász.

A választási eredmények, a szavazatok száma a polgárok jelentős részének akaratát fejezik ki: változtassunk!

Óriási eredmény, hogy nyilvánvalóvá lett mindenki számára: Budapest tényleg nem Felcsút alsó!

Az 1752286 lakója, választáson résztvevő felének többsége, a változásra voksolt. Hasonlóan fontos eredmény az is, hogy a Megyei Jogú Városok közel kétmillió lakójának fele szintén így döntött.

A megyei közgyűlésekben azonban elsöprő, közel kétharmados a NER mandátumainak száma. Az őket támogató milliók is teljes jogú állampolgárai hazánknak, álláspontjuk, hasonlóan a miénkhez, legitim.

A „háborút” tehát nem nyertük meg, csupán egy fontos ütközetben értünk el a vártnál jobb eredményt. Új helyzet állt elő, amely a szemben álló politikai oldalaktól, politikusoktól és a választóktól egyaránt nagy felelősséget, innovációt, új stílust, kommunikációt kíván.

A változás igénye pályát nyitott arra, hogy éljünk a lehetősséggel. Hogy megmutassuk, bebizonyítsuk, lehet ezt jobban csinálni. Ez a felhatalmazás nem hitbizomány! A 2022-ben esedékes országgyűlési választásokon csak akkor van esély a győzelemre, ha a következő két évben eredményeket produkálnak a most győztesek. Van az a  mondás, hogy „az ügy ha győz, tanúskodik”. Tanúskodik arról, hogy profik vagy lúzerek a vezetők.

Innen szép nyerni!