A tegnapi délutánt a Duna partján töltöttem. Csodálatos volt hallgatni a szellők fútta fák susogását, nézni a felhők mögött bújócskázó napot, a végtelen távolságba vesző kék eget. Mintha lelassulna, elfáradna a tekintet, egyszer csak megáll, lebegni kezd, nem tud tovább menni. Elfárad, elalszik, mint a gazdája is majdnem.
Miről is szól az életünk? Csupán élvezetekre, hatalomra törekvő anyagcsere folyamat lenne, vagy több annál?
Nemrégen kaptam a hírt, hogy egy régi, kedves barátom meghalt. Szívből sajnálom őt is, és a feleségét is. Számára talán segítség lehet a sok gyerek és a hit. A hívő ember elfogadja Isten akaratát, nem zúgolódik, lázadozik, hisz a találkozásban, a feltámadásban.
Középiskolás koromban kőkeményen sportoltam. A torna volt a vezérfonal, de mellette másfelé is elkalandoztam. Ökölvívás, atlétika, kajak, szívesen úsztam és fociztam a srácokkal a Városligetben. A Meteorba jártam tornázni, a Keresztúri útra. Szerettem ezt az egyesületet, sokféle, sokoldalú ember járt oda, akiktől rengeteget tanultam a sportról, az életről. Volt közöttük olimpiai bajnok, főpolgármester helyettes, mérnök, életművész, kétkezi munkás, de mindnyájan érdekesek, színesek, egyéniségek voltak. Kölcsönösen nyitottak, elfogadók, segítőkészek voltunk egymás iránt. Vajon ez szerencse, vagy véletlen, vagy a személyes adottságok következménye volt?
Végül egy szép napon, megjelent egy fura alak az edzésen. Számunkra, majdnem kölyköknek, elsőre egy kicsit nevetségesnek is tűnt. Fiatalok voltunk, már évek óta sportoltunk, ügyesek voltuk, összeszokottak és becsöppent közénk egy harmincöt éves, vagy idősebb, szőrös és görbelábú, kopaszodó, de nyílt, gyermeki tekintetű, mosolygós pasi, mint kiderült róla, egyetemi adjunktus. Volt benne kurázsi, hogy nem fiatalon, az ötvenes évek második felében, felvállalta a megmosolygás kockázatát, és az egészsége javítása érdekében beállt közénk gyúrni. Nem azért jött, hogy bajnok legyen, hanem a mozgás kedvéért.
Hamarosan összebarátkoztunk, egyfelé utaztunk haza. Komoly beszélgetéseket folytattunk a világról, a hitről, könyvekről, a nőkről. Néha beültünk a Damjanich utcában egy presszóba, arrafelé lakott az édesanyja, ott folytattuk az eszmecserét. Őt meglepte, hogy ilyen fiatalon mennyire olvasott vagyok, milyen sok dolgot ismerek, milyen széles az érdeklődési köröm. Nekem új volt az idegen, felnőtt férfi őszinte feltárulkozása. Beszélgettünk az életéről, a munkájáról, az emberi kapcsolatokról, filozófiáról, hitről, Weininger Ottó ; „Nem és jellem” című könyvéről. Volt benne valami bölcs, nyugodt magányosság, ami mégis természetes, nem zavaró, nem szenvedés, nem depresszió. Nagyon érdekes volt ez a kapcsolat a számomra. Megismerkedtem az édesanyjával, a testvéreivel is.
Halálhíréhez szorosan kapcsolódik egy számomra fontos másik ember sorsa. Vele úgy harmadikos, negyedikes koromban ismerkedtem meg, a húgom osztálytársa volt a gimiben. Jó alakú, fehér bőrű, kontyos, szőke hajú lány volt, kék szemekkel. Szerette a táncot, a verseket, és engem is szeretett, ahogy én is őt. Az első nő volt az életemben, akivel megismertem a test és a lélek spirituális eggyé válását, az érintés csodáját.
Talán egy nagyszerű, közös életünk lehetett volna kettőnknek, ha másképpen alakulnak a körülmények. Komoly lány volt, sok testvérrel, nagy családban élt, ahol volt elvált szülő, anyagi gondok, magánéleti problémák. A földön élt és a mennybe vágyott, ahol nyugalom, szeretet, béke, megbízhatóság van. Amikor bevonultam katonának, az utolsó napon a barátomnál rendeztünk egy búcsúbulit. Itt ismerkedtek meg ők ketten. Én bevonultam, eltűntem az életéből, csak a levelek, a versek maradtak. Járt még sokáig Anyámékhoz, akivel nagyon szerették egymást. Az élet úgy hozta, hogy a korkülönbség ellenére, a barátomban megtalálta azt az embert, akire szüksége volt. Összeházasodtak.
Nem haragudtam rájuk. Ekkor még nem voltam kész ember, előttem, velem még minden bizonytalan, képlékeny volt.
Nem sokkal később disszidáltak. Úgy tudom, hogy öt gyermekük született, hívő nazarénusok lettek és boldogan éltek Amerikában.
Máig szeretettel gondolok rájuk.
2018, július 25.
Ligeti György
