Furcsa érzés fogott el, nem sokkal az ébredés után. Csak néhány perc múlva tűnt fel és tudatosodott bennem, hogy szokatlanul nagy a csend. Azt nem mondanám, hogy „síri csend” volt, de mindenképpen halkabb volt a megszokottnál.
Az ágyból való kikászálódás után aztán, fokozódott a helyzet. A fürdőszobában nem tudtam felkapcsolni a világítást, azt hittem, hogy az évek óta hűséges LED-lámpám ment nyugdíjba. Sebaj, gondoltam, félhomályban is mosakodhatom.
Azonban hiába fordítottam nyitásra a csap fogantyúját, nem jött belőle a víz. Ennyi már sok volt éhgyomorra. Mi a fene van itt? Földönkívüliek szállták meg az országot?
A sötétítő függönyt elhúzva, ablakot nyitva döbbentem rá a helyzet abszurd voltára. A napsütés, a kék ég, a madarak csicsergése olyan színház előadása, ahol a nézőtéren csak én vagyok. A kihalt utcán teremtett lélek sem látható, a házak előtt, a kertekben parkoló autók ma nem hagyták el megszokott helyüket. Rossz előérzetem lassan pánikká erősödött, miután a reggeli kávémat palackos ásványvízzel, hidegen ittam, és természetesen a számítógépet sem tudtam üzembe helyezni. A gyerekeim telefonjain hiába csörgött ki a hívás, se kép, se hang, se információ.
Izgatottan kapkodtam magamra a gönceimet, hogy az utcára menve tudjak meg többet.
Minden emberi lény eltűnt, felszívódott, talán tegnap még azt mondtam volna, hogy elvitte őket a kiscica.
A váratlanul rám szakadt baljós üresség, tágasság, a magány érzése, a földöntúli „hírzárlat”, elszorította a torkomat.
Valahogy, tempósan haladva a néptelen utcákon, hallgatva a lakásokban rekedt kutyák vakkantásait, egyre bizonyosabban láttam véglegesnek, visszavonhatatlannak a felfoghatatlan jelenséget.
Úristen, itt vagyok egy néptelenné vált világban, ahol a még le nem merült akkumulátorokon kívül semmi sem működik!
Csapongva és lázasan jártak a gondolataim: hogyan tovább, és az emberi kapcsolataim nélkül miért? Mi mindent vesztettem el örökre, mi mindent kell azonnal megtennem, hogy a holnap, a holnapután, az óhatatlanul beköszöntő őszi lehűlés, a téli fagyok ne pusztítsanak el. Mivel tölthetném a hátralévő időmet, a sötét és hideg szobámban, várva a hajnal érkezését?
Lassacskán kezdett élesedni a tudatomban, hogy bár enyém lett az egész világ, javaival, eszközeivel, élőlényeivel; a lélekben, a tudatomban teremtett emberi kultúrát, a civilizációt vesztettem el, a szellemi otthonomat, ahol nem voltam egyedül. Még akkor sem, ha a magányt választottam életmódomul. Mindig ott motoszkál az emberi tudat mélyén, hogy ha nincsenek is itt, de vannak hozzá hasonló emberek, tartozik egy megfoghatatlan virtuális közösséghez, ahol néha gondolnak rá is.
Hazafelé ballagva kezdem megnyugodni. Más élet lesz, de élet lesz ez is. A könyvtárak, a múzeumok mérhetetlen mennyiségű tudást tesznek elérhetővé és megmaradt az emlékeim tárháza. Nem fogok unatkozni és tennivalóm is lesz bőven.
Ha egy anyját elhagyó kis róka, egy fészkéből kiugró madárfióka, ha egy vadgesztenyénél nem sokkal nagyobb, az idővel versenyt futó sün képes élni, talán nekem is sikerülni fog.�
Ligeti György
