„Munkának nevezzük az ember (és/vagy gép) által energia (erőfeszítés) kifejtése révén hasznos, rendszerint ellenszolgáltatásért elvégzett különböző tartalmú tevékenységeket. A munka célirányos tevékenység: valaminek a létrehozására, átalakítására, megváltoztatására szolgál azért, hogy a keletkező javakat az ember vagy más haszonélvező használni, hasznosítani, elfogyasztani tudja.” (Wikipédia)
Az emberek egy tevékenységet, amely munkával, idővel, felelősséggel jár, ellenszolgáltatásért szokták végezni. A sebész orvos, a mozdonyvezető, az újságíró, a színész, a profi futballista pénzt kap a munkájáért, ez biztosítja a megélhetése lehetőségét. Foglalkoztatásuknak vannak azonban kritériumai, elvárt eredményei. Hasznosnak, eredményt hozónak, szakszerűnek, társadalmi igényeknek megfelelőnek kell lenni. Felelősséggel tartoznak a megbízóik felé.
Napjainkra, mikorra is a politikusok és velük együtt a politika becsülete, presztizse mélypontra esett, szitokszóként használják az emberek a „megélhetési politikus” címkét.
Járjuk körül egy kicsi alaposabban a kérdést, mennyiben van igazuk.
Azt látni kell, hogy nem a politikus munkájáért adott fizetéssel, hanem a hatalommal való visszaélésből fakadó, eltitkolt, nem ellenőrizhető, a fizetéseknél jóval nagyobb, saját részre és pártok részére lenyúlt pénzek irritálják a társadalom szemét.
A másik, sokkal jelentősebb oka a kritikának a szakszerűtlen döntésekből a társadalomnak okozott KÁR.
A következő néhány adat láttán, sokan próbálnak majd mentőkörülményeket találni a politikai elitek számára, felmenteni magukat a felelősség alól.
https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/haboruvalsag/nagy_haboru.pdf
A fenti utalás az első világháború Magyarországi népesedési vonatkozásait tárja fel korrekt, tudományos módon. Az akkori politikai elit alkalmatlansága kettőmillió főből álló veszteséget okozott halottakban és az elmaradt születések okozta népességcsökkenésben. És akkor még az anyagi, területi veszteségekről nem is beszéltünk.
A 2. Világháború magyar embervesztesége 1062000 fő, halottakban. (A visszacsatolt területekre vonatkozóan.)
A jelenlegi országterületet nézve 600000 halott a veszteség.(300000 katona-200000 zsidó-100000 polgári áldozat) Elpusztult a nemzeti vagyon 40%-a, csak a fővárosban megsérült az épületek ¾ része, sorolhatnánk a végtelenségig tovább, a kihurcolt javakat, a jóvátétel terheit, az elfuserált privatizációt, a demokrácia elmúlasztott lehetőségét, a huszonöt évnyi hazai helyben járást, a nemzet megosztását. Ma már mindenki látja és tudja, hogy ezeket az országrontó döntéseket nem a Mari néni a Knátek utcából találta ki, hozta meg, hanem egy kis létszámú, agresszív, hangos, felkészületlen politikus. Vállalja valaki is közülük a felelősséget? Tanultak- e a hibás döntésekből az utódaik, képesek helyes útra térni?
Könnyen belátható, ne menjünk vissza csak száz esztendőt, hogy a világ népeinek, így a magyar népnek is mérhetetlen károkat okozott egy nagyon szűk, kontroll nélkül eleresztett politika réteg.
A 2. Világháborút követő gazdasági, társadalmi fejlődés ellenére napjainkban sem tekinthető elfogadhatónak a társadalmi együttélés szervezettsége, demokratikussága. Tegnap az ATV műsorában megszólaló Szent-Iványi István a legtermészetesebb módon beszélt az EU demokrácia deficitjéről, a választók és a döntéshozók távolságáról, az ennek csökkentésére tett szerény próbálkozásokról.
A világszerte jelenlévő gondokat erősíti a negatív kontraszelekció, az önjelölt politikai elitek görcsös ragaszkodása a fennálló viszonyokhoz, egymással való összefonódásuk, élősködővé válásuk. Áldásos tevékenységük okozta a huszadik század legnagyobb katasztrófáit a népeik számára.
Igen kevés olyan példát láthatunk, ahol tevékenységük több hasznot hozott az országuknak, mint amennyit ártott. A felelőtlen, szakszerűtlen károkozást nem igazán tekinthetjük honorálandó, értékteremtő munkának!
Fentebb beszéltünk a politikai elit kasztosodásáról: „Az elitista ’89 rendszerének egyik legsúlyosabb betegsége - amely önmagában is magyarázza a rendszer végelgyengülését - az volt, hogy a politikai elit utánpótlására kizárólag a parlamenti pártok csatornáit tartotta fenn.[4] Ebből fakadóan a ’89-es politikai elit utánpótlásába olyan fiatalok jelentkeztek, akik a pártrendszer aberrált hatalmi működését úgy tekintették, mint a politika magától értetődő, természetes logikáját. Ezt a tévképzetet - miszerint a politikában minden eszköz megengedett, ugyanakkor a politikai osztály összetartva biztosítja kiváltságait - nem csak a pártok ültették a fejekbe, hanem az elit összes képviselője az újságíróktól a politikai elemzőkig. Mindez ahhoz vezetett, hogy a politikai elit frissülése helyett egy olyan, kirívóan kontraszelektált utánpótlás lépett elő, amely a politika lehető legrosszabb arcát jelenítette meg. Az 1990 és 1994 között brilliáns parlamenti beszédeivel kitűnő fideszes csapat össze sem hasonlítható a Szíjjártó-féle fidelitaszos generációval, a rezsicsökkentési és egyéb biztosokkal, a lefelé az erő pozíciójából beszélő, felfelé alázatos parlamenti bólogatójánosokkal. „ (Csigó Péter: Búcsú 89-től...)
Az eklektikus összeállításból sejthetjük, hibás a rendszer, hibásak vagyunk mi is a birka türelmünkért, a passzivitásunkért, a vakságunkért.
Innen szép nyerni!
