Ma jól kifújta belőlem a gőzt az őszi szél. A vacsora utáni forró fürdő nyomán ágyba bújtam egy kis sziesztára, aminek kétórás finom alvás lett a vége.
23 óra körül ébredtem, pihenten, és megint éhesen.
Mostanában úgy vagyok, mint Babits Mihály első regényének, A Gólyakalifának hősei, mindenféléket álmodom és emlékszem is rájuk az ébredés után.
Furdal a kíváncsiság a valóság és az álmaim összefüggései kapcsán. Egyre inkább gondolom úgy, hogy valamilyen módon, esetleg többféleképpen is összetartoznak. Még ha csak úgy is, hogy az agyamban, a megtörtént események emlékeként, egymás mellé kerülnek.
Holnap „szakértő” társasággal ebédelek, felvetem majd a kérdést a főétel után, hátha jutunk valamire.
„Csikágóra” emlékeztem a héten és ebben a mai rövidke álmomban ott jártam a „mi utcánkban” a lányommal. Megállva a házunk előtt, felpillantva a második emeleten lévő ablakainkra, megdöbbenve láttam, hogy a négy utcai ablak közül a baloldali kettő erősen hiányos, sérült. Mindkét régi ablak külső két-két szárnya teljesen eltűnt, mintha elfújta volna a szél. Mióta nincs ez itt?--kérdeztem a lányomtól, aki már vagy húsz éve ugyancsak nem lakik ott. Tegnap óta, válaszolta, cseppet sem izgatva magát, hogy mi történt az ablakszárnyakkal, hol landoltak az utcán, esetleg valakinek sérülést okozva.
Ez az álom összefügghet egy másikkal, amit éppen tegnap rögzítettem egy régi naplóm papírlapjairól a számítógépre. Néhány éve olvastam el JOSEPH HELLER: Öregkori önarckép című utolsó könyvét, amelyik elgondolkodtatott.
Ez valóságos, így reális? Örüljünk vagy bánkódjunk a felismerésen, hogy a lépcsőház huzatos, a paraván mögött senki sincs, kiürült az utolsó pohár, villanyoltás következik? Vajon mi lehetett az oka, hogy sok sikeres író, művész számára végül is vonzóbbnak tűnt a halál, mint az élet, amelyet éltek?
Szomorú könyv ez egy termékeny élet kiüresedéséről, az alkotóerő, a valósággal való kapcsolat elvesztéséről. A szerző keresi az okait ennek és arra jut, hogy "a korai siker nagyobb, eltúlzott várakozáshoz vezet, melyet az élet nem igazol vissza. Végül is egy tehetséget csak egyszer lehet felfedezni, egy új csillag csak egyszer robbanhat be." Mibe reménykedtünk, kérdezi?
"Bármi volt is az, nem kaptuk meg, az öröm nem bizonyult tartósnak. Az egykori vágyakat nem tudták teljes mértékben kielégíteni a sikerek, bármilyen fájdalomtól, kétségtől vagy magánytól szenvedtünk-az nem szűnt meg mindenestől; a rang és az önbecsülés, amelyet egy életre meg akartunk szerezni, nem tartott ki egy életen át. Nyomaszt a felismerés, hogy jellemünket, személyiségünket tekintve ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk, végső soron ugyanazok maradtunk, öregebbek, bölcsebbek, de máskülönben változatlanok, ugyanúgy kínlódunk és ugyanolyan sebezhetők vagyunk."
Számomra az látszik a könyvben felsorolt számtalan sikeres élet végső, emberi kudarcából, hogy Joseph Heller összekeveri a tehetséget, a szorgalom nyomán megszerzett mesterségbeli tudást a bölcsességgel.
Pedig a két dolgot nem egy helyen osztogatják!
A könyv befejezése után, nyilván a kapott élmények hatására is, különös, valószerű álomra ébredtem hajnali három órakor. A szituáció egy életem korábbi részét képező másiknak a hasonmása volt. (Holografikus Univerzum?)
Egy kertes családi házban dolgoztam egyedül, csak Éva, a ház asszonya volt otthon. A munka egyik felét mára befejeztem, a szerszámaimat pakoltam össze a holnapi folytatásig. Talán a Heller könyv hatására, egyik pillanatról a másikra, közel kerültünk egymáshoz. Nem volt egy szépség, jó alakú, teltkarcsú, fekete hajú, szemű nő volt, elég nagy kezekkel. A keze nem volt tiszta, valamivel foglalatoskodott éppen. Nagyon könnyű, laza, természetes módon megfogtuk egymás kezét, a kezeink játékba kezdtek egymással. Az érintéseink eszkalálódtak, pillanatokon belül a szuterén helység heverőjén tapiztuk egymást bugyi és alsógatya nélkül. Ekkor kérdeztem meg a nevét. Kellemes sodródás volt ez egy „egészségügyi” dugás felé.
Egyszer csak bekúszott a látómezőmbe egy nagydarab szakállas pasi képe, egy fél lépéssel mögötte lépkedő kis srác kezét fogta. Összeakadt a tekintetünk egy pillanatra, majd mielőtt a gyerek is észrevett volna bennünket, távoztak a helységből. Éva nem látta őket, de talán rajtam keresztül megérezte, hogy „helyzet” van. Ki volt az, kérdezte? Megmondtam neki, kiket láttam. Érdekes, függő állapot volt, a folytatás a levegőben lógott.
Valóban, egy perc múlva a pasi visszatért a gyerek nélkül, mi ledermedve az ágyban feküdtünk tovább, semmi öltözködés, nyomok eltüntetése.
Hogy jöttél be kérdezte a nő? A Jóska kulcsával? Igen, volt a válasz szemrehányóan, számon kérően, fenyegetően, miközben a kulcscsomót az ujján lóbálta.
Ennél a pillanatnál már éber álomban, tudatomnál voltam. Tudtam, hogy ez csak álom, de mégis valóságos, ismerős a helyzet. Szándékom ellenére megint belesodródtam egy következményekkel járó élethelyzetbe.
Lépjek egyszerűen le, hagyjam Évát magára a konfliktusban, vagy tegyek megint egy „tiszteletkört”, hasonlóan egy harmincöt évvel korábbihoz?"
Ébredés után, az ágyamban heverve, a döntés kényszerétől, felelősségétől megszabadulva, járt tovább az agyam.
És megint Joseph Heller utolsó könyve. Nehezen olvastam végig, éreztem az író meddő, görcsös igyekezetét, ahogy ihlet nélkül próbál valamit csinálni a semmiből. Arra gondolok, hogy vajon a világ mindig ilyen „külső” volt a számára, a női ilyen olcsón, érzelmek nélküli módon vetették a kapcsolataikba magukat, hogy aztán ugyanilyen módon férjhez menjenek, váljanak el, legyenek hűtlenek? Hellert is csak a szex szintjén, a kellemesség, a kíváncsiság szintjén érdekelték a nők, a személyiségükre semmi szüksége nem volt valójában. Ragyogó történeteket talált ki, (A 22-es csapdája, Isten tudja,) de valahogy nem éreztem bennük a szereplők morális elköteleződését egymás iránt.
Az sem kizárt persze, hogy faxnis vagyok, és ez az én hibám.
