Elérkezett az igazság pillanata, elválik az ocsú a búzától.

A kétharmad az Alaptörvény szellemében, Áder János szerint azzal összhangban, megalkotta elhíresült törvényét, melyet a fent nevezett köztársasági elnök, a békesség kedvéért, sietve aláírt és kihirdetett. „A Munka Törvénykönyvének módosítása az aggodalmak ellenére sem lehet akadálya annak, hogy a munkavállalók karácsonya áldott, a két ünnep közötti időszak békés, az új esztendő pedig nyugodt legyen.„

Ez volna a kormányzati narratíva (értelmezés, magyarázat;
elbeszélés) a nem túl népszerű döntésről.

Válaszul ma estére tüntetést szerveznek a tiltakozásban résztvevők: Szégyelld magad, János!

Egy demokráciában nincsenek felesleges emberek, mint a gyárakban, apparátusokban, nem cserélhetők le, nem rúghatók ki. Mindenkinek csak egy szavazata van, de úgy tapasztaljuk, hogy nem ér mindegyik ugyanannyit. A FIDESZ-KDNP frakció 130 tagjának, akik igent mondtak a módosításra, van "ügydöntő" szava és persze felelőssége is a konfliktushelyzet kialakulása miatt, a Nemzeti Együttműködés Rendszere nagyobb dicsőségére.

Ugyancsak "értékesebbnek" tűnik a munkaadók szava is, jelen esetben a megrendelése, mint a nemzetgazdaságban pótolhatatlan feladatot ellátó munkavállalók millióinak szava és érdeke.

A nagy kérdés az, hogy mit gondolnak erről a munkavállalók? Akiknek a szerepe az állam működtetése szempontjából megkerülhetetlen, mit gondol erről a válaszpolgárok többsége?

Az ellenzéki, szakszervezeti narratíva szerint, közvélemény-kutatásokra támaszkodva, a munkavállalók 83%-a elutasítja az évi 400 óra túlmunkát és a hároméves időkeretet.

Fotó:Index

A kérdés közjogilag eldőlt, hogy fizikai valóságában mi lesz belőle, azt az emberek fogják eldönteni és az idő fogja igazolni vagy cáfolni az életképességét.

Már az 1970-es években is sokan úgy gondolták, hogy „Ne írjuk elő a jegesmedvének, mekkora szőrt növesszen!” Mintha mára elfelejtődött volna a tanács.

A magyarországi demokrácia életében fontos időszak előtt állunk. Az erről szóló vélekedésekben, hiedelmekben megméretésre kerül sor. Ki az, aki „jó lóra tett”, aki valóságosabb ismeretekkel rendelkezik társadalmunk anyagi és tudati állapotáról, melyik narratíva mögé sorakozik fel a többség, ebben a nem elsősorban politikai, hanem morális és érzelmi kérdésben?

Borítékolható, hogy valamiféle polarizáció, tömbösödés, szelekció, evolúció veszi kezdetét az ellenzéki oldal tényezői között az érdekeik hatékonyabb érvényesítéséért. Az elmúlt nyolc év tapasztalatait feldolgozva létkérdés a számukra, hogy szintet lépjenek az érdemben hasznosítható nagyságú támogatás megszerzésében.

Úgy látszik a laikus, de a politika által az értelméről gondoltnál tisztábban és helyesebben gondolkodó polgárok sokasága számára, hogy hazárdjátéknak vagyunk szemlélő résztvevői. Mintha a szemben állók vezérkarai blöffölnének a hatalomért folyó versengésükben. Mindkét oldal úgy tesz, mintha biztos volna abban, hogy a munkavállalók az ő oldalukon állnak. Az is ki fog derülni, hogy valójában mekkora a szakszervezetek mozgósító ereje, a munkavállalók 90%-át kitevő, nem szakszervezeti tagok körében.

Bízzunk benne, hogy ezt az újabb, a kormányzat által generált kérdést, sikerül békésen, toleránsan, önmérsékletet tanúsítva, mindnyájunk közös érdekének megfelelően megoldani.

Az eddigi tiltakozások során újszerű hangok, megközelítések láthatóak, amelyeken érdemes elgondolkoznunk. Az természetes, hogy a választásokon már harmadszor győztes koalíció politikája, nem alaptalanul, sokaknak nem tetszik. Joguk van hozzá, hogy ezt kifejezzék demokratikus keretek között. Mintha az elmúlt évek valamennyi  sérelme nyomán, megtapasztalva az ellenzéki lét kilátástalanságát, kezdene közös platform kialakulni legalább az ellenzéki pártok között. Mintha elérkezettnek látnák az időt arra, hogy a kétségtelenül autokratikus koalíciót, divatos szóval: leváltsák. Hogyan, kinek a támogatásával, milyen célokat és érdekeket képviselve? Vajon a kislétszámú pártelitek aktuálisan közösnek látszó érdekei a nyolcmillió szavazásra jogosult, vagy az öt és félmillió szavazó  állampolgár többsége számára is evidensek? 

Magánemberként annyit tennék hozzá, hogy bármiféle kormányváltást csakis demokratikus választásokat követően tartok lehetségesnek. Természetesen egy ilyen választás idő előtt is kikényszeríthető, ha a tiltakozások nyomán a kormány működésképtelenné válik. Ez a helyzet a kritikusnál nagyobb, tömeges támogatás mellet lehet valóság. Megítélésem szerint az ellenzék ma még nincs abban a kiérlelt állapotban, eszmeiségben, szervezettségben, hogy sikeresen tudná ellátni a kormányzással járó feladatokat. Arra azonban nagyon jó a helyzet, hogy tapasztalatokat, növekvő befolyást, szervezeti hálót, együttműködést teremtsenek, ha képesek rá. Hogy a sérelmi médiapolitizálás helyett pártot, mozgalmat, élő közösségeket építsenek. Ez nem oldható meg egy elégedetlenségi hullám meglovagolásával, végre el kell kezdeni  dolgozni. Nekik, vagy egy jelentkező új mozgalomnak.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik legnagyobb hibája, a számtalan másik mellett, hogy „orrnehéz”, hogy túlsúlyos. Külső és belső ellensúly nélkül önjáróvá vált. Ebben az állapotában óhatatlanul sérült a valóságlátása, önhitté, elbizakodottá vált, tiszteletlenné a választói, a társadalmi partnerei iránt. Kezd arra a kutyafarokra hasonlítani, amelyik hite szerint csóválja a kutyát.

Gyanítom, hogy hamarosan a kutyáról, az akaratáról is, valóságosabb képet kapunk, mint amit a véleményformálóktól tudhatunk.