2019.11.08.
19:31

Írta: Evoke

A szavak és bennünk lévő falak.

 

Mára megszerettem a „nem determinált” kapcsolatok szabadságát. A valahol mégis csak bennünk létező közösség utáni vágyat, a szolidaritás érzését. Nem utasítom el az együttélés gondolatát, természetesnek és szükségesnek is tartom aktív életünk nagy részében, csupán azt keresem, hogy mit kezdjen magával az, aki megette már a kenyere javát, aki kellően gömbölyűre csiszolódott a koptatógépben, aki félig-meddig kiégett. Az ember felelős a kapcsolataiért, az életéért. Ne legyünk már zsákbamacskák!

Tegyük világossá, messziről is láthatóvá, hogy miben „utazunk”. Hogy a visszafogottságom nem a személyednek szól, az az én hibám. Dolgozom az állapot helyreállításán!

 

Egy hirdetést olvasok a neten: „Barátokat keresek! Lelki társakat, elvárások, kötelezettségek nélkül!” Bingó, ez pont nekem való!

 

Hát igen, valami megváltozott bennem, a fizikai állapotomtól is függetlenül. Mintha még itt is lennék, meg már nem is. Máshová kerültek a hangsúlyok, másféle örömök vonzanak, más dolgokat, más szavakat tartok értékesnek, számomra fontosnak. Meg kell öregednünk ahhoz, hogy ne akarjuk a világot haza vinni, valakit teljesen kisajátítani. Hogy beérjük azzal, csak egy legyek azok közül, akik fontosak a számodra, egy kapu a belső világodból, egy másik felé. Hogy az őszinte, támogató, nyílt barátságra helyezzem a hangsúlyt, amelyik kötetlen, amikor nem vagyunk egymás tulajdonai, csak társak, matrózok ugyanazon a hajón.

Ugyanakkor nem akarok semmilyen körülmények között „lelki szemetesláda”, egy személyiség „csődgondnoka” lenni! Sajnos ez a néhány felismerés nem fér el egy kitűzőn, talán nyakba akasztott partedlin kellene, afféle márkajelzésként viselnem, mint egy sárga csillagot. A félreértések elkerülése érdekében!

A lelkem mélyén azonban kétségeim vannak a „módszer” hasznosságát illetően. Hülye dolognak tűnik egy folyton változó világban, nyílt lapokkal játszani. Kapcsolatokat keresni úgy, hogy az ismeretlent, a kockázatot, a meglepetést, a veszélyt előre kizárod a lehetőségek közül. Nem ilyen a való világ!

Megtanultam, hogy a fontos szavak mindig egyszerűek, belülről jönnek és szívhez szólóak. Egy hosszú néhány hónap után, hogy nem találkoztunk, azt mondta az unokám: Régen találkoztunk Papa, hiányoztál! Az ilyen mondatokat gyűjtöm.

 

Ez pedig régen volt már, nem tavaly. Valamikor egy budapesti garzonház hatodik emeletének egyik, már nem „húszéves” lakója voltam. Egy alkalommal, távozáskor, a félig nyitott ajtóban mondta egy kedves fiatal nő, akivel a viszonyunkat barátinak, vagy ahhoz közelállónak gondolom: „úgy szeretlek, Gyuri bácsi”. Abban a pillanatban, fel sem fogtam a szavak értelmét, csak a súlyukat éreztem ledermedve. Hát nem állíthatom, hogy hibátlanok a reflexeim, hogy gyors vagyok. De legalább nem felejtek, vagy ha igen, akkor is felbukkan minden számomra fontos emlék és kiköveteli, hogy elhelyezzem őt a „mentett” dokumentumok közé. Mint most is. Őszinteség nélküli, érzelem nélküli világunkban nem mindennap mondanak egymásnak ilyet az emberek, szemébe nézve a másiknak. Már évek óta „aludtunk egymás mellett”, leszámítva azt a nem mellőzhető objektív tényt, hogy volt közöttünk még egy másik lakás, és negyven év korkülönbség. Ha mindez kevés lenne, a tapasztalatainkon túl a természetünk is nagyon eltérő volt. Ő egy kedves, öntudatos, zárkózottabb, elvontabb, más világban, józan életet élő „csodabogár”. Ennek ellenére, bár jócskán elkésve üzenem neki: én is szeretlek kislány! Hátha tudja valamikor, valamire használni az életében ezt néhány emberi szót. Az egymáshoz való viszonyunk „szilárd alapokon állt”. Számára én egy jó szomszéd, egy idős pasas voltam. Ő pedig számomra egy másik földrészről előkerült, idáig nem is sejtett, második lányomat jelentette, aki valamiért közel áll hozzám, de akit igazából sosem fogok megismerni.

 

És nincsen ezzel semmi bajom, tudom „kezelni” a problémát. Azt is, hogy „kifutó” típus vagyok, outlet-kategória a magam és mások számára is. Sok-sok év észrevétlen, apró változásai nyomán egy szép napon, aki megéli, más helyzetben találja magát, másképpen kezdi nézni a világot.

Ha már elkezdtem a nosztalgiázást, -- folytatnám a történetet kitágítva, magamról, egy képzeletbeli tükörbe nézve. Ki a fene vagyok én, és mit téblábolok még mindig az élet napos oldalán? De azt veszem észre, hogy tudat alatt elfojtom a kikívánkozó gondolataimat, előre, nehogy túlságosan személyes, felismerhető, esetleg valakire nézve is kompromittáló legyen. Önmagam gondolatainak a kibontakozását korlátozom, pedig nem kellene! Ha sikerül valami jót, szépet, érdekeset, újszerűt, valami mást összehoznom, akkor azt utána is lehet semleges, általános térbe helyezni. Engednem kell, hogy hadd forrja ki magát a történet, legyen számomra is meglepetés a mondanivalója, a végeredmény! 

Azt is érzem, hogy a történet úgy lesz gömbölyű, ha beszélek a mostani, belső világomról, a még mindig élő vágyról nyitott, őszinte emberi kapcsolatok után, ami a nőket illetően nem feltétlenül a szex. Mert abból többnyire a romlás virágai látnak napvilágot, az összebútorozás, a kisajátítás, az elvárásokban való kölcsönös csalódás, könnyek, rossz esetben örök-harag. Vajon miért van az, hogy borítékolható ez az „ügymenet”? És két ember kapcsolatának minden életkorban a non plusz ultrája csak a szex lehet? Ennyire a genetikai örökségünk kiszolgáltatottjai lennénk?

Ez a világ már más, mint ötven évvel ezelőtt volt, egyre többen válunk „szépkorúvá”, meg kell tanulnunk kezelni ezt az új helyzetet. És hát lássuk be, hogy ebben a korban már nem vagyunk azok az „éhesek” és észbontóan „kívánatosak” se. Miért van az, hogy szinte mindenki úgy tesz, mintha semmi sem változott volna, miközben fele olyan gyorsan megy az utcán, mint fénykorában és lépten-nyomon az orrán lévő szemüvegét keresgéli? Minden ügyeskedés, tülekedés, hülyeség ellenére szeretem az embereket, részt veszek a „játszmáikban”, hiszen én is közülük való vagyok, teljes mellszélességgel osztozom a hibáikban.

Végül is, újraolvasva ezt a néhány sort, kérdezem magamtól, mi a fenéről akarok én írni? Ez egy geg, egy ötlet, egy kedves epizód az életből. Ezzel indítva kellene kibontanom, hogy miként is élek, mit gondolok a világról!

 

Már nem akarok senkivel sem együtt élni, egy lakásban, kerülgetni egymást, némán „szellenteni”, lábujjhegyen járni, megtárgyalni nap, mint nap, hogy miért, hová, mikor, mit. Szarakodni a pénzzel, a rokonokkal, együtt szenvedni, kimerülni. Elveszteni újra az élet szeretetét, az élet iránti kíváncsiságomat. Úgy vagyok, mint a Liberot viselő kis srác,”szeretem magam intézni a dolgaimat”.

Most, hogy időmilliomos lettem, makacs kérdések foglalkoztatnak, melyekre szeretnék pontot tenni, mielőtt elfújom a gyertyát. Ugyanakkor szorongó érzésem van attól, hogy hátha üresnek bizonyul majd Pandóra szelencéje és már a Remény sincs benne. Bízom benne, hogy ha így is van, az elveszett Remény valahol él.

 

Egész életemben, rövid időszakokat leszámítva, kevésnek, őszintétlennek, barter kereskedelemnek éreztem az emberi kapcsolatok jó részét. Talán a családom, a gyermekek és a baráti kapcsolatok jelentenek kivételt, és a párkapcsolatok jó időszakai.

Lehet, hogy a kötődésre való vágy mindent felülír? De akkor miért teszik tönkre a kapcsolataikat az emberek menetrendszerűen? Vagy csak hirtelen felindulásból beleugranak az első kínálkozó lehetőségbe azzal a tudat alatti, vagy nem is annyira elrejtett szándékkal, hogy ha alkalom lesz rá, cseréljük a „babát”?

 

Egy őszinte barátság egyik oldalról élő igénye azonban, nem biztos, hogy fogadókészséggel találkozik! Érzékeny, soktényezős, tapintatot, empátiát, de leginkább szimpátiát és belső igényt kíván mindkét oldalról, ami talán túl sok legtöbbünknek ebben a „fapados” világban. Viszont őszintén érdekel, hogy ki, mire jutott, mit szeret, mit utál, mire emlékezik, mi maradt meg benne és miért? Őszintén érdekel, hogy más is kíváncsi-e hasonló dolgokra, kíváncsi-e saját magára, hogy „lakik”-e valaki a másikban?

 

Engem nagyon mellbe vágott Hemingway egy talányos mondata, A Kilimandzsáró hava című novellájában: „Nem is annyira hazudott, inkább nem volt igazság, amit elmondjon.”

Néhány nagyon ritka, kivételes pillanatot leszámítva, fényévekre vagyunk egymástól, mi emberek. Csupán karcolgatjuk, kaparásszuk az egymástól elválasztó falakat. Nem tudjuk eldönteni, hogy a fal melyik oldalán szeretnénk lenni. Azt sem igazán tudjuk, hogy akarunk-e a másik oldalon lenni, és miért?

Azt hiszem, hogy az önállóság és a kompatibilis viszony egy másik emberhez, nem zárja ki egymást. Mára megértőbbé, elfogadóbbá váltam. A hülyeséget már gond nélkül tudom kezelni, csak a rosszhiszeműség, a rosszindulat csapja ki a biztosítékot nálam. Már nem érzek késztetést a világ megváltoztatására, csupán a hazugság, az erőszak, az igazságtalanság tapasztalása okán érzem a cselekvés belső kényszerét.

 

Végső soron azt szeretném megtudni, hogy mit akarunk egymástól, a lelkünk mélyében. Szeretetet, elismerést, hatalmat, szexet, biztonságot, együttérzést? Vagy egyszerre többet is? Lehet erről a gondosan eltitkolt vágyról valami biztosat megismerni? Hiszen az emberek többsége magának sem vallja be, hogy mi után vágyakozik. Sohasem arról beszél, amit érez, amit gondol, vagy csak kevesen és ritkán. Az ember valamiért a saját életét, álruhában játszott szereppé alakította. Legtöbbünk elvesztette a valóság látásának képességét, nem csak a többieket, de magát sem ismeri. És hamarább vallaná be, hogy az Ördöggel cimborál, mintsem hogy kibújjon a búvárharangjából.

Ebben a ködösített, amorf világban talán csak a testbeszéd, a gesztusok üzenete árul el többet és őszintébbet a lélek titkairól a szavainknál.

Ugyan nem holnap fogunk szembesülni az „idegen” civilizációkkal való találkozás problémájával, a majdan egymás iránti érzelmeink megélésével, amelyek mutathatnak rokonságot az ember és a földi élőlények kapcsolataival. Szeretni vagy gyűlölni fogjuk egymást? Képesek leszünk-e együttműködni mint a plazmaóceánból fejüket kidugó tudatos lények testvéri közössége?

Igaz-e az, hogy öregen nem vágyunk a szexre? Vagy csak bemeséljük magunknak, mert a hozzánk illőket nem tartjuk eléggé izgatónak, vonzónak, kívánatosnak, a fiatalok pedig jól elvannak egymással a hasonlóságuk miatt? Az időnk végére úgy leszünk mások, hogy az emlékeinkben tovább él a múlt. Csak a demencia radíroz le „részleteket” a kép sarkáról.

 

Mostanra a mának, a jelennek élek, a jövő számomra kiüresedett fogalommá vált. Nem várom a halált, de ezt a megbecsülhetetlen nagyságú időt szeretném harmóniában, kellemesen és értelmesen elmúlatni. Túlságosan eretnek gondolat?

Csavarjunk még egyet a történeten, mit fogok kezdeni a megszerzett tudással? Üldögélek rajta, vagy megosztom másokkal?

És itt vannak még a mulasztásaink, a nem feltétlenül szándékosan, általunk okozott csalódások, fájdalmak. Nem tehetünk úgy, hogy a felejtés jótékony homálya borítsa őket. Előbb, utóbb el kell számolni velük!

 

Életemben két dolog került el, hála Istennek. Az unalom és a konkrét személyt, tettet nélkülöző gyűlölet. Már jó ideje látom és próbálom értelmezni az emberi játszmákat szemüveg nélkül, életem személyes tapasztalatai, az irodalom önfeltáró művei alapján. Őszintén csodálom az emlékezés lehetőségét, amelyik a múltat képes a mába helyezni, újra élővé tenni. Sokszor gazdagabb ez a kép, mint keletkezésekor, mert az eseményeket követő intellektuális érés, fejlődés teszi azzá.

Apró epizódok, emlékek sokasága gyűlik valahol a fejemben és a dokumentumok között, amelyekből kezd összeállni, alakot ölteni egy világkép a magam számára. Korai lenne ennyiből, elhamarkodott vagy téves véleményt mondani. Az sem biztos, hogy ha már eleget fogok tudni az emberről, beleértve magamat is, fontosnak tartom-e majd elmondani és lesz-e rá időm?

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://face2face.blog.hu/api/trackback/id/tr715297656

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása