Pénteken délután a húsboltban, napi vásárlásaim utolsó helyén, szokatlan dolog történt velem. Elhagytam az irataimat és a nálam lévő, el nem költött néhány ezer forintot. Szokatlan azért, mert ugyan egyre gyakrabban nem találok meg valamit, ami éppen kellene, de mivel semmit sem szoktam igazából elveszteni, nem izgulok, idegeskedem. Valami genetikai optimizmus azt súgja, az univerzum dédelgetett öreg gyermeke vagyok, jó helyen a bőrömben, az időben, tragédiáktól, betegségektől megkímélve, az egészség illúziójával, mozgásra és pihenésre képes állapotban, érdeklődően és éhesen, nyitottan a világra. Kell ennél több az én koromban?
Ebben az idilli állapotban, hideg zuhanyként ért a gondolatban felidézhetetlen figyelmetlenség, hogyan történt, mi történt? Azonnal visszamentem a boltba, de nem tudtak segíteni, senki sem adta le a holmimat.
Némi csalódottságot éreztem, a gondolataim látszólag összefüggések nélkül követték egymást. Elbizonytalanodtam, a semmi ágán éreztem magamat. A társadalom és a közöttem idáig nem tudatosodott, a bürokrácia által teremtett köldökzsinór megszakadt. Akadályoztatva leszek egy ideig az ügyintézésben, utazásban, pénzfelvételben, talán az orvosi ellátásban is, mi ilyenkor a teendő, mire számíthatok a továbbiakban, milyenek a honfitársaim, és miért ilyenek?
Felhívtam a rendőrséget az információkért, korrekt tájékoztatást kaptam tőlük. A esetleges visszaélések elkerülése végett személyesen bejelentettem a kapitányságon az eseményt, így letiltásra kerülnek az okmányok. Pótlásukra az okmányiroda jogosult. Mivel pénteken délután nincs már félfogadás, erre csak hétfő délelőtt volt lehetőségem.
A hétvége gyorsan és kellemesen telt a számomra, barátaim társaságában elmélkedtünk az élet és a világ dolgairól, az emberi és társadalmi tudat dimenzióiról, spirituális értékekről. Hazatérve azonban elgondolkoztam azon, hogy az okmányaim megtalálójának mi járhat a fejében, milyen ember lehet? Eltelt a szombat, a vasárnap, a címem nem titok a számára és sehol semmi! Mivel hülyeségből jól állok, analógiát kreáltam egy régi vicc és a helyzetem között. Valamikor, valahol az „átkosban” két régi barát, hosszú idő után találkozik. Beszélgetés közben, észlelve a másik fogainak rossz állapotát, elhangzik a baráti kérdés: miért nem csináltatod meg a fogaidat? EZEKNEK?--hangzik a válasz.
Kishitűségemben, kételkedni kezdtem abban, hogy „EZEKÉRT”, a honfitársaimért, érdemes-e bármit is tenni, sorsuk javításáért aggódni, tevékenykedni? Hiszen nem is létezem a számukra, képesek egy ilyen esetben is, irracionálisan és tisztességtelenül viselkedni egy talán szerencsétlen, esetleg már szenilis károsulttal.
Hétfőn délelőtt az okmányirodába indulva, szokásom szerint belenéztem a postaládámba. Örömmel és az emberbe vetett hitem megújulásával pillantottam meg a kopott irattartómat. A pénzen kívül, a számomra fontos, és más számára értéktelen okmányok, papírcetlire írt feljegyzések, emlékeztetők, gondos, emberi kiválasztás és összeállítás után visszakerültek hozzám.
Úti célt változtatva, az okmányiroda helyett a rendőrségre indultam, az irataim megkerülését bejelenteni. A gyönyörű napsütésben bandukolva arra gondoltam, hogy alapvetően nem az emberek rosszak, hanem sokuk számára az életük körülményei a méltatlanok. Segítséget jelent számukra a megtalált pénz, szükségük van rá! De lelkük mélyén él az emberi segítőkészség, valamiféle szolidaritás a másikkal. Nem tudom rekonstruálni az irattartó útját, hogy milyen módon került a zárt lépcsőházban lévő postaládámba, a megtaláló hozta vissza, vagy valaki más? Igazából nem is lényeges. A lényeg az emberi segítőszándékon, a cselekedeten van, amit jóérzéssel megköszönök a közreműködőknek.
Úgy látszik, hogy nem töltöttük fölöslegesen Európában az elmúlt ezer esztendőt.
Ligeti György
