„Én már nem tudom, mi az mit érzek
Én már mindenben kételkedem
Keresem a hangot, keresem a szót
Keresem a hangot, keresem a szót”
Fotó:VINCENT WEST
Érdekes beszélgetés résztvevője voltam a napokban. A téma a közelgő választások, a politikai pártok és az állampolgárok sajátos viszonya, a mindenkori győztes párt és az állam kisajátítása, egyszóval a demokrácia gondja-baja volt. A barátaimmal beszélgettünk, ahol is kialakult gyakorlat, hogy nincs ködösítés, a véleménykülönbség nem válik személyes ellentétté. Ahogy egy kevésbé frusztrált ország politikai közéletének is működnie kellene.
Máris látom az utolsó mondat idealizált elvárásának tarthatatlanságát. Hol a fenében van ilyen ország a világon? (Tudom, hogy miről beszélek, ezeregy példát idézhetnék az civilizált országok életéből, közeli és távolabbi múltjából, amelyek azt bizonyítják, hogy súlyos gondok konzerválódtak a társadalmakban, a demokráciák formális külsőségeinek ellenére.) Ugyanakkor be kell látnom, hogy társadalmi együttélés, a politika, társasjáték,-része az emberi játszmáknak. A politika és polgárok közötti „tranzakció” csak akkor működőképes, ha mindkét oldal kap valamit. Minden mindennel összefügg és senki sem lehet jobb a csapatánál. Nem akarom bő lére ereszteni a mondanivalómat ebben a néhány sorban, csupán arra próbálok válasz adni, hogy miért váltam ennyire kritikussá a „demokratikus”, mára ellenzékbe szorult, elvesztett pozíciója miatt zavarodottan, hatástalanul működő pártokkal és szószólóival.
Ez a kritikus hang nem jelenti azt, hogy a NER támogatójává váltam volna!
Volt egy, a családból, közösségeimből, a kulturális közegemből keletkezett naiv illúzióm a világról, az emberekről, szolidaritásról, felelősségről, hűségről, a racionális gondolkodás képességéről, igen, a becsületről is, amiket az életben jórészt hiába kerestem. Ahogy mondani szokták, csak nyomokban volt található. Ez a negatív szembesülés késztetett, a javítás szándékával arra, hogy elemezzem, feltárjam a hibákat, hogy lehetőség teremtődjön az előrelépésre. Némi pátosszal a mottóm József Attila szavaival:
„Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogyis bántson, kedves.”
Egy régi posztomra reagálva, így fejezte be a mondatát valaki népiesen: „velkám a való világban.”
Az az álmaimban magasra tartott kedves,- idealizált álomkép volt,- nem létezik, megették a hiénák.
Nos, mára benőtt a fejem lágya, a nem túl szívderítő valóságot kendőzetlenül látom. Kiváltam a „törzsi”, érzelmi, zsigeri életérzésből, elfogulatlanul próbálok képet, véleményt alkotni és ezek alapján cselekszem vagy éppen nem, ahogy a lelkiismeretem megengedi. Kizárólag a magam elvárásainak kell megfelelnem, nem függök senkitől. Nem volt könnyű döntés, vállalni a magányt, a személyes felelősséget, a megszokott akol melegség után.
Tudatosult bennem az is, hogy nagyon különböző módon és mennyiségben, igényességben, mélységben tudjuk feldolgozni, alkalmazni az információinkat. Ha át szeretnél adni valamit mások számára, a lehetséges alsó határig kell szűkíteni a mondanivalót, másképpen csak pusztába kiáltott szó marad.
Sok mindenben nem értek egyet Kertész Ákossal, de az alábbi néhány sorával igen.
”A nyolcvanas évek közepétől, Gorbacsov föllépésétől kezdve nem lehet a szovjet-bolsevista elnyomásra hivatkozni. Azóta a baloldal már önmaga felelős önmagáért, a magyarságért, az országért. Önmaga felelős azért, mert elherdálta minden pozitív szellemi vagyonát, teljes történelmi örökségét Dózsa Györgytől Petőfin és Adyn át Károlyi Mihályig, Bibó Istvánig, Nyers Rezsőig, a kelet-német turisták előtt a határt megnyitó Horn Gyuláig, az örökölt médiahálózatával és infrastruktúrájával együtt, hogy teljes tudatzavarban, szervezetileg lerobbanva, kifosztva, védtelenül áll a diktatúra támadásával szemben. De közben az egész baloldali elit és tisztikar, beállt a harácsolók, a korruptak, a tolvajok közé, elárulva nemcsak az eszmét, de konkréten a baloldal közkatonáit is, mert sebesülten és haldokolva hátrahagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelmére szoruló civil lakosságot is. És ahelyett, hogy az utolsó töltényig harcolna a diktatúra ellen, a kiskapukon át menti a rablott vagyonát és az irháját.
Mert belőlük is hiányzik az a négy alaptulajdonság, ami emberré tesz minket: az empátia, a szolidaritás, a tolerancia és a lelkiismeret.”
A korrektség kedvéért elmondom, igazságtalan, sommás lenne azokat is ide sorolni, akik pozitív kivételeket jelentenek. Vannak ilyen személyek, pártok és természetesen civil szervezetek, kezdeményezések.
Kertész Ákos idealizált baloldal képével szemben van egy másik, megvalósult formájában védhetetlen kép is:
„Az élet vereséget szenved a haláltól,
de az emlékezet megnyeri csatáját a semmi ellen."
Tzvetan Todorov
Az emlékezet visszásságai
http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/99/0506/12court.htm
A kommunista diktatúrákkal szemben létezik a szociáldemokrácia, mely sokat tett a munkavállalók, az egyenlő jogok, a demokrácia érdekében, de sajnálatos módon mindig gyengének, határozatlannak mutatkozott a válságos időkben. (Weimari köztársaság bukása.)
A ”bal oldal” legnagyobb hibájának azt tartom, hogy a mai napig nem dolgozott ki vonzó, reális, hiteles narratívát, nem határolódott el teljesen a diktatúrától, a termelési eszközök köztulajdonba vételétől, és nem mutatja fel határozottan a jobboldali diktatúrák övéhez hasonló létezését.(Hitler, Mussolini, Franco, Szálasi, Pinochet, stb.) Folyamatosan átengedi a közbeszéd tematizálást a NER számára.
Nyolc év után úgy fordul a választási küzdelemre, hogy alapvető kérdésekben tisztázatlan az álláspontja.
Mit jelent ma Magyarországon a baloldaliság és ennek mekkora a társadalmi támogatottsága? Mit tettek azért a demokratikus pártok, hogy ez a támogatottság nagyobb legyen? Ha egy kurzust minden hibája ellenére, kétszer egymás után, kétharmaddal juttatnak a választók kormányzati pozícióba, az mit jelent?
Ha egy laza értékközösség, képtelen a társadalmi többséget maga mögé állítani, milyen jogon szeretne kormányozni?
Ide tartozik annak belátása is, hogy az oligarchikus felépítésű elitpátok vezetései, szimpatizánsaik támogatása, hallgatólagos egyetértése nélkül nem tudnának működni. Vagyis a „hívek” azt kapják vezetőiktől, amit maguk is helyesnek vélnek.
A jelenlegi magyar társadalmi tudat és az ellenzéki politikusi képességek szintjén, több mint optimizmus a kormányváltás reális esélyéről beszélni.
Innen szép nyerni!
