Miután már kezdtem elveszteni a fonalat, hogy hol is élek és mi van Magyarországon-elhatároztam, hogy ezután „kiegyensúlyozottan” fogom magamat tájékoztatni a „pártatlan” média kínálatából. Egy a hóba, egy a lóba, ahogy mondani szokták.
Nos, olyat hogy pártatlan, nem igen találtam. Persze ez így túlzás, ahol nem a politika a téma, például a több mint hetven éve alapított Magyar Horgász című magazin, valóban ismeretterjesztéssel, tájékoztatással foglalkozik, nem a magyar horgászok összeugrasztatása a legfőbb célja. Így aztán 50000 példányban talál vevőkre alkalmanként.
Ha szabad ilyen vulgárisan mondanom, Magyarország-ez a gyönyörű szarkupac-mindnyájunk közös hazája! Szegről-végről mindnyájan „testvérek” vagyunk. Ezt tagadva, hazánk polgárainak legfontosabb tevékenysége a többiek basztatása, fikázása, hazaárulózása, komcsizása, nácizása, zsidózása. Nem hagytam ki valamit?
A lelkük frusztrált, sértődött, erőszakos, gyűlölködő. Alkalmatlanok az együttműködésre, a párbeszédre, a sérelmek elengedésére, egyszóval a boldogságra. Menekülnek a szabadság elől, nem tudnak vele mit kezdeni.
Ezért aztán nálunk lassabban telik az idő, mint máshol a világban. Néha teljes hátraarcot is képes csinálni! A történelmünk egymást követő „kurzusainak” évtizedeire az a jellemző, hogy igyekeznek szőröstől-bőröstől betemetni az előző évtizedek nyomait, gyakran a megteremtett pozitívumaival együtt.
Az Internacionálé híres mondata mélyen beleivódott az agyainkba: „A múltat végképp eltörölni”. Ami ugye, lehetetlen, nevetséges és értelmetlen törekvés minden kurzus számára?
Ez a „haladó” magyar hagyomány a tulajdonviszonyok megváltoztatásától, a szobrok eltávolításától, utcák-terek nevének megváltoztatásától, a pénzcseréktől a tankönyvek átírásáig, az állami és önkormányzati szakapparátusok, hivatalvezetők lecserélésén keresztül az igazságszolgáltatás, a közmédia átszabásáig, kisajátításáig tart. Nem maradhat ki semmi és senki a cserékből!
Magyar sajátosság a szelektív memória, mellyel a politikusaink és a megmondóembereink rendelkeznek, amellyel a múltat kezelik. Az emlékezetük többnyire csak onnan kezd el működni, ahonnan a saját mondókájuk igazát bizonyíthatónak gondolják.
A Tanácsköztársaságnak akadt bőven "sürgős" dolga, nem volt ideje szobrokat állítani, dönteni sem igazán. Megelégedtek paravánok, drapériák, bedeszkázások alkalmazásával. A Horthy korszak többnyire Trianonnak emléket állító szobrai már rosszabbul jártak 45' után. Ledöntés, beolvasztás, feldarabolás. A rendszerváltás hajnalán demokratikus pártjaink is nekiláttak közmegegyezéssel a nagytakarításnak. Az 1990-es önkormányzati választásokon létrejött Budapest Főváros Közgyűlése, ahol a legnagyobb frakció az SZDSZ volt, a főpolgármester pedig Demszky Gábor, vezényelte le a diktatúra szobrainak eltávolítását. Már nem megsemmisítve, hanem a Mementó szoborparkban elhelyezve őket. (Csak humanizálódik a nagyérdemű döntéshozók serege!)
A FIDESZ-KDNP 2010 óta tovább mélyítve az árkokat, szintet emelve törli el múltat, kiváltva a balliberális tiltakozásokat. Csak példaképpen: a parlament északi részén lévő Kossuth emlékmű immár a harmadik csere 1927 óta, a gyanítható ideológia szembenállás jegyében.
Senkit nem akarok igaztalanul megvádolni, mert a Magyarországon bejegyzett kétszáznál több politikai párt felelőssége és lehetősége különböző a Nagy Nemzeti Árok mélyítésében.
Az irányításért, a beleszólásért folyó versengésük során más-más programmal kampányolnak. Mi választópolgárok furcsa jelenséget tapasztalhatunk, ha a pártok már a végére értek egymás lejáratásának. Előkerül az aduász! A kommunista kontra náci.
Érdekes dolog a nyelvünk. Ebben a szembeállításban azt sugallja, mintha a két dolog egymás ellentéte lenne, pedig működésükben számos hasonlóságot találunk. A hasonlóság abban volt, hogy mindkét rendszer az ellenfelei likvidálására és a demokrácia elutasítására épült. A különbséget a megsemmisítés osztályalapú vagy faji szempontja jelentette. Egymás überelhetetlen megbélyegzéséről van szó és mivel a pártok minden ideológiai vitája ide csúcsosodik ki, felmerül a kérdés, hogy akkor ki-ki hova sorolja saját magát? Felvállalja-e és ha igen, milyen mértékben a huszadik századi eszmei és gyakorlati örökséget, amelyik iránt cselekedeteiben, kommunikációjában, szimbólumaiban nosztalgiát mutat?
Optimistán azt képzelem, hogy sem a politikai elit, sem a magyar nép többsége nem ebben gondolkodik. Hatalmas és siralmas irányváltás lenne ez, a kőkorszak irányába.
Hülyék, szélsőségesek persze mindkét táborban akadnak, de hivatalos szövegekben nincsenek a „restaurációra” utalóak, csupán a két kurzus iránti szimpátiát lehet érzékelni. Egyik tábor sem deklarálja elég hangosan az egyébként jórészt nem a személyes felelősségüket jelentő, akkor megtörténtek világos elítélését. Van elhallgatás, memória zavar, másra hárítás. Van, és ez a lehetőségek függvényében kölcsönös, a díszletek, az emlékezet, a közösségi terek tudatos átformálásának igyekezete. És van a társadalom szembeállításának, megosztásának, politikai önérdeket szolgáló folyamatos gyakorlata.
Nehéz eldöntenie az utca népének, hogy csak nosztalgiáról vagy hitvallásról szól a nem kevés pénzbe kerülő tevékenység.
Bízom benne, hogy rajtam kívül sokunk számára támogathatatlan mindkét ideológia és társadalmi gyakorlat.
Ha meg senki számára nem jelent a két ideológia eszmei alapot, akkor mi a gyűlöletkeltés célja a kasszakulcs birtoklásán kívül?
Amúgy ez a még legkevésbé elfogadhatatlan szempont is, kételyeket ébreszt bennünk a demokráciánk őszinteségét, közérdekűségét, a haladás iránti elkötelezettségét illetően.
Innen szép nyerni!
