Belegondolt-e már valaki abba, hogy mit művelünk Magyarországon demokrácia gyanánt, lassan huszonöt éve? Juthatunk-e a közös  értékekben való megegyezés, az ebben a szellemben végzett közös erőfeszítések nélkül ötről, akárcsak a fél hatra is? Ebben az országban valamikor eredményesen űzték a focit, alapkövetelményeivel szinte mindenki tisztában volt. Hogy megvilágítsam a bevezető kérdéseket, a fociból veszek egy példás idézetet: "Senki sem lehet jobb a saját csapatánál." Járjuk körül egy kissé, ezt a láthatóan sokak számára érdektelen témát. Az érdektelenség abból látszik, hogy mennyi gondolkodás, vacillálás előzi meg akár egy LOTTÓ cédula kitöltését, egy autó megvásárlását, miközben az életünk valóban fontos kérdésein nem vagyunk hajlandók elgondolkozni. Mintha bármit is újrakezdhetnénk, vagy semmissé tehetnénk.
    Kedves magyar polgártársaim, még mindig a "nagyhal megeszi a kicsit", vagy egy hangyaboly szintjén áll az egyéni és társadalmi tudatunk? Kit érdekel a saját sorsa, pláne a többieké? Kétségtelenül vannak az országban olyanok, akik a többiekhez képest sikeresebbek, annak is gondolják magukat. Azonban mennyivel többre juthattak volna egy normális országban, ahol nem egymásnak vagyunk a legnagyobb ellenségei, ahol értelmes "közlekedési" szabályok működnek, ahol kiszámítható a holnap, ahol nem kezdünk elölről négyévente mindent, elherdálva a nemzet erőforrásait.
    Nem a demokráciával és nem is a politikával van baj, hanem a nálunk megvalósult gyakorlatával, a rendszer működésében résztvevő összes szereplővel. Vannak ugyan ritka kivételek, jó ötletek, jó szándékok, de ugye a "csapat" miatt, nem tudnak érvényesülni.
Nem képzelem azt, hogy a világ más tájain minden tökéletes, hibátlan. Ez a ő gondjuk, felelősségük. De, hogy Magyarországon mi van, azért nekünk kell helytállnunk, egyénileg és a közösségek szintjén egyaránt.
    Tehát akkor Mi is van? "Elk..tuk, nem kicsit, nagyon!" Ezt a páratlan lehetőséget, a demokráciát! (Már megint a "csapat"!) Az okokat most nem érintve, csak az eredményt próbáljuk leírni. Az aktívan politizálók, mely halmazba a pártokban tagdíjat fizetők körét értem, (összlétszámuk a népesség 1-2%-a.) hatalmas lendülettel vetették magukat a hatalomért, legfőképpen a kasszakulcsért folytatott küzdelembe. Anyagi hozadék, csak a tisztségviselők számára realizálódik, a talpasok a dicsőségért, a zászlóért, a Vezérért dolgoznak. A választások során megszerzett pozíciók, a velük járó lehetőségek, mint "zsákmány", funkcionáltak a pártok és holdudvaraik számára, kisajátították az államot és intézményeit. A demokráciát csak mint küzdőteret, a győztes mindent visz lehetőségeként fogták fel. Ennek a primitív, atavisztikus tevékenységnek, immoralitásnak eredményeként mára a társadalom egy tőle elkülönült kaszt, a politika "elit" túszává vált. A céljuk: "most és mindörökké"! Jelenleg:"folytatjuk"!
    Ez az elkülönült kaszt, nem egységes tömb, különböző szándékú, képességű személyek alkotják, az sem kizárt, hogy vannak köztük megújulást, a politika becsületét helyreállítani szándékozók. A dolog szépséghibája, hogy még nem látszanak markánsan, nem jelentkeztek be a nyilvánosság előtt. Az elit fő haszonélvezői, a társadalom megosztásáért, a helyben járásért, az információk tudatos manipulálásáért felelősek, sosem fognak önkritikát gyakorolni, elismerni hibáikat, tévedéseiket. A rendszer fenntartásában érdekeltek. Látható ez abból is, hogy huszonöt év alatt egyetlen lépést sem tettek a demokratikus ismeretek terjesztése, a részvételi demokrácia, az autonómiák erősítése érdekében! Igyekezetük a megszerzett hatalom birtokában a "kormányozhatóság" növelésére irányult, ami magyarul az állam, a bürokrácia erősítését, túlhatalmát jelenti.
    A politika nemes és fontos feladata a huszonegyedik században, nem a magáncélú hatalomról szól, hanem az egyéni és csoportérdekek összehangolásáról, konszenzus létrehozásáról, a társadalom közös érdekeinek biztosításáról. Tessék mondani néhány élő példát erre! Regnáló pártjaink az anyatejjel szívták magukba a kompromisszum képtelenséget, az erőből, mások kizárásával való magatartást. Ha elvétve felvetődött náluk az összefogás gondolata, az csak a hatalomhoz szükségesnek látszó többség eléréséről szólt, a magát legerősebbnek képzelő párt mögé, érdekében. Hol látszik itt konszenzus? Közönséges üzletről van itt szó.
    Elég gyakran találkozunk a magyar rögvalósággal kapcsolatban, egyáltalán nem alaptalanul, negatív megállapításokkal. Jobbágymentalitás, alattvalói magatartás, vezérelvűség. Nem hallani tömeges méretű tiltakozást, elutasítást, cáfolatot velük kapcsolatban, végül is lelke rajta, ha valaki azonosulni tud velük. Azt viszont merem remélni, hogy a többség számára elfogadhatatlan az, ha dilettáns, félművelt, kártékony alakok ostobának tekintik személyében és népként is. Mérhetetlen önhittség és a nép iránti tiszteletlenség manifesztálódik egymást követő kormányaink tetteiben, kommunikációjában, képviselt elveiben.
Két lottócédula kitöltése között, álljunk meg egy pillanatra, gondoljuk meg, jó ez így nekünk, ezt akarjuk? Végül is ki a kenyéradó gazda ebben az országban?

Innen szép nyerni!