Jobb napot Magyarország!

R.
Üdvözöljük, kedves M.V. úr, köszönjük, hogy elfogadta meghívásunkat erre a beszélgetésre. A közelgő választások kapcsán szeretnénk megismerni a véleményét. Első kérdésünk az, hogy részt vesz-e a választásokon?
M.V.
Számomra elfogadható, támogatható párt híján, nem fogok részt venni egy agyament áldemokrácia kutyakomédiájában. Sajnos Magyarország a hazám, ahogy másnak Mali vagy Afganisztán. Ez is van olyan rossz, mint bármelyik másik ország. Úgy tűnik, nem maradt számomra más, mivel nem akarok kivándorolni, mint körkörös védelemre berendezkedni az élősködő állammal, a bürokráciával és a bűnözéssel szemben.
R.
Kemény szavak! Milyen tapasztalatok alakították ki ezt a kiábrándult álláspontot?
M.V.
Van két szemem, látok. Elmúltam már régen huszonhét éves, hasonlóan Szergejhez, már nem hiszek a mesékben. A rendszerváltás folyamataként kapott páratlan lehetőséggel sem tudott mit kezdeni a politikai osztály, karöltve a társadalommal. Úgy érzem, hogy a politika eredetileg nemes hivatását, nevezetesen a különböző társadalmi csoportok érdekeit egyeztető, közös irányba terelő tevékenységét aprópénzre silányította az elmúlt közel harminc év gyakorlata. Lényegében valamennyi szervezet egyet akar. Megszerezni a hatalmat, a kasszakulcsot a saját „önmegvalósításuk” kontroll, felelősség nélküli gyakorlásához. Csak a hatalommal való visszaélés, a károkozás mélységében vannak különbségek a pártok között. Mivel az állam, az általam teremtett értékre támaszkodva korlátozza a jogaimat, a szabadságomat, már nem tekintem korrekt és ezért legitim partnernek képviselőit.
R.
Mi a baj a kormánykoalíció tevékenységével?
M.V.
Ez a kormányzó KFT nem a magyar nép érdekét szolgálja, kizárólag a saját szűk köreit képviseli, nemzeti színekbe csomagolva. Eddigi tevékenysége során húsz fillér érték létrehozását sem segítette, hanem inkorrekt módon támadást intézett a jogállam, az egyetemes emberi jogok ellen, a magántulajdon ellen, a munkavállalói jogok ellen. Az ország felemelkedésére, a szegénység, a szakképzetlenség, a munkanélküliség felszámolására, a roma integrációra nincs programja. Képtelen az oktatás és az egészségügy színvonalas biztosítására. Nincs tisztában a tulajdon fogalmával, nem tudja, hogy tahóság a visszamenőleges jogalkotás. A nemzet megosztásában, a káoszban, a demokratikus ellenzék ellehetetlenítésében, egy idejétmúlt, többszörösen bukott úri Magyarország restaurálásában érdekelt. Arroganciájában odáig ment, hogy pofátlanul, leplezetlenül lép át minden tisztes határt. Harcban áll az ország nagyobbik felével, az USA-val, az EU-val, a múltunkkal és így a jövőnkkel. Ez a rossz képességű kollégiumi csapat, kiegészülve a negatív kontraszelekció iskolapéldájaként, botcsinálta majdnem-jogászokkal, elvetélt focirajongókkal, álszent prédikátorokkal, macsókkal, lelkes, urizáló vadászokkal, mert nagyot álmodni. Előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetbe tömörülve, elárulva hazájukat, népüket, a társadalom fejlődésének gyötrelmes útján elért demokratikus, szociális értékeket, eredményeket, kísérletet tesz a történelem kerekének visszaforgatására. Felrúgta a demokrácia játékszabályait, a társadalmi szerződést, kisajátította a hatalmat, leválthatatlanná ügyeskedte magát. Folytassam tovább?

R.
Az ellenzéki pártokban, a civil kezdeményezésekben sem lát lehetőséget egy jobban működő demokrácia megteremtésére?
M.V.
Nem igazán.
Nem a politikával, a pártokkal van a gond, mint kategóriákkal, hanem azzal, ahogy ez működött az elmúlt huszonöt évben. „Demokratikus” pártjaink a rájuk ruházott felhatalmazással visszaélve, a közjót csak a megválasztásukhoz szükséges populizmus erejéig képviselték (jórészt hitelekből, a nemzeti vagyon eladásából, a magántulajdon megsértéséből fedezve). Az állami, önkormányzati megbízatásokat zsákmánynak tekintve, személyes és pártérdekek céljából „privatizálták” a társadalom erőforrásait. Nem hisztizni, megsértődni, további ellentéteket szítani kell, hanem megváltozni, megtisztulni. „Kitelt a három (huszonöt) esztendő!” Az emberek élni akarnak, elegük van a hazugságból, a „holnap lesz majd szép nekünk" szövegekből..
   A mai magyar „demokrácia” pártjai, a FIDESZ-t is beleértve a társadalom nyakán élősködő, kimutatható társadalmi hasznot sosem produkáló, önjelölt politikai vállalkozói csoportok. Néhányan gründolják, kizárólag ismerősökből, baráti körből verbuválódnak, létszámuk alacsony, tömegkapcsolataik nincsenek. A politikai pálya sajátosságaiból következően a kormánypárti és ellenzéki politikusok közötti különbség eltompult, csekély értelme van hatalmi és ellen elitről beszélni, hiszen a kormányzati és az ellenzéki oldal politikusai a meglévő intézményrendszer, azaz önnön politikai státuszuk fenntartása tekintetében konszenzuálisan egységesek. A politikai osztályba beletartoznak tehát mindazok, akik a hatalom közelében a politikából élnek, vagyis „nemcsak azok, akik nyernek, hanem mindazok, akik játszanak”.
Nagy jelentősége van annak a kérdésnek, hogy mennyi ideig maradnak a politikusok az elért hivatalban, hiszen ha valóban önérdekkel rendelkező csoport a politikai osztály, akkor önérdeke elsősorban arra irányul, hogy minél tovább éljen a politikából. Ironikus megfogalmazásban, a régi politikusok politikai céljaik megvalósítására törekedtek, addig napjaink politikusának figyelmét karrierje építgetése köti le.
   Ezen kívül hiányzik a rátermettség, a tisztánlátás, nincs bennük a kormányzáshoz potenciál. Ez a politikának csúfolt, terméketlen iszapbirkózás arra is bizonyíték, hogy valójában az érdekcsoportok nem tudják, hogy mi a demokrácia, nem is hisznek benne, csak beszélnek róla. Annyit sikerült a fogalomból megérteniük, hogy a hatalomért lehet versengeni, a győztes pedig mindent visz! A világhálót rendszeresen használók hatalmas tábora, nap mint nap szembesül az itt is megjelenő kíméletlen, gyűlölködő, erőszakos, ostoba, totálisan kompromisszumképtelen véleményekkel, megnyilatkozásokkal. Az embereket sem érdekli az igazság, a reális lehetőségek mérlegelése, elfogadhatatlan számukra a másik véleményének akceptálása. Jellemzően, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyják a tényleges erőviszonyokat, saját támogatottságuk mértékét is.
A választások során megszerzett pozíciók, a velük járó lehetőségek, mint "zsákmány", funkcionálnak a pártok és holdudvaraik számára, kisajátították az államot és intézményeit. A demokráciát csak mint küzdőteret, a győztes mindent visz lehetőségeként fogják fel. Ennek a primitív, tevékenységnek, immoralitásnak eredményeként mára a társadalom egy tőle elkülönült kaszt, a politika "elit" túszává vált. A céljuk: "most és mindörökké"! Jelenleg:"folytatjuk"!
   Ez az elkülönült kaszt, nem egységes tömb, különböző szándékú, képességű személyek alkotják, az sem kizárt, hogy vannak köztük megújulást, a politika becsületét helyreállítani szándékozók. A dolog szépséghibája, hogy még nem látszanak markánsan, nem jelentkeztek be a nyilvánosság előtt. Az elit fő haszonélvezői felelősek a társadalom megosztásáért, a helyben járásért, az információk tudatos manipulálásáért. Sosem fognak önkritikát gyakorolni, elismerni hibáikat, tévedéseiket. A rendszer fenntartásában érdekeltek. Látható ez abból is, hogy huszonöt év alatt egyetlen lépést sem tettek a demokratikus ismeretek terjesztése, a részvételi demokrácia, az autonómiák erősítése érdekében! Igyekezetük a megszerzett hatalom birtokában a "kormányozhatóság" növelésére irányult, ami magyarul az állam, a bürokrácia erősítését, túlhatalmát jelenti.
   A politika feladata a huszonegyedik században, nem a magáncélú hatalomról szól, hanem az egyéni és csoportérdekek összehangolásáról, konszenzus létrehozásáról, a társadalom közös érdekeinek biztosításáról. Tessék mondani néhány élő példát erre! Regnáló pártjaink az anyatejjel szívták magukba a kompromisszum képtelenséget, az erőből, mások kizárásával való magatartást. Ha elvétve felvetődött náluk az összefogás gondolata, az csak a hatalomhoz szükségesnek látszó többség eléréséről szólt, a magát legerősebbnek képzelő párt mögé, érdekében. Hol látszik itt konszenzus? Közönséges üzletről van itt szó.
   Régóta folyik egy meddő vita az „elhívatottak”, a pártok és a „civilek” között arról, hogy kell-e kormányváltás idő előtt, és kit „illet” a vezető szerep. A vita meddősége arról szól, hogy mindkét oldalnál hiánycikk a képesség, a tudás, az akarat, a bátorság a feladathoz. A legalapvetőbb problémát a cél hiánya okozza. Az ellenzéki pártok az elmúlt éveket lökdösődéssel töltötték, nem volt idejük az elkövetett hibák feltárására, egy többség által támogatható jövőkép kidolgozására, az eléréséhez vezető módszerek megfogalmazására. Az úgynevezett civilekről nem tudni, hogy hol voltak, mit csináltak 2010-ben, 2014-ben. Hiába jelenti be egyik-másik párt, hogy készen állnak a kormányzásra, lövésük sincs róla, mit kell csinálni az alulképzett milliókkal, a romák integrációjával, a demográfiai pokolgép robbanásával, a fenntartható növekedéssel, a költségvetési hiány állandó újratermelődésével.
Nélkülözhetetlen a sikerhez egy autentikus vezetőerő megléte. Lassan nyolc éve folytatódik a NER ámokfutása, a demokratikus ellenzék keresi a saját identitását, a civilek tiszta lappal indulnának, csak még nem tudják, hogy hova. Közben a Magyarország Szindróma, az ország lesüllyedése a periféria államok közé, egyre nyilvánvalóbb. Némi túlzással azt láthatjuk, hogy huszonöt évvel ezelőtt, nagy és naiv reményekkel egy elvarázsolt „előszobába” léptünk. Az idő megállt, még mindig az képezi a vita tárgyát, hogy ki, honnan jött. Egy negyedszázad kevés volt arra, hogy közmegegyezés szülessen a továbblépés, az irány, a cél kérdésében. Huszonöt éve nem találtuk meg az ajtót, melyen át az otthonosabb lakásba juthatunk. Csak nem a kreativitásunkkal, a politikusainkkal, az értelmiségünkkel van baj? Ennek az elhúzódó sárdagasztásnak persze vannak haszonélvezői, lelkes támogatói, akik érdemi teljesítmény, felelősség viselése nélkül, jól megélnek a lázas semmittevésből. Visszakérdezném öntől R. úr, ön nem hasonlóképpen látja?
R.
Az olvasók az ön véleményére kíváncsiak M.V. úr, a médiának nincs saját véleménye, kiment a divatból az egykori szerkesztőségi cikk, a vezércikk.
De ha ilyen borúsnak látja a képet, mit gondol, hogy lesz ebből változás?
M.V.
Mindaddig nem valószínű változás, amíg a társadalmi helyzet katasztrofálissá nem válik, míg a mélyben meg nem születik egy új, vezetésre képes erő. A helyzet azért nem reménytelen, a miniszterelnök szerint is „bármi megtörténhet”.

Innen szép nyerni!

   Az elmúlt napok és az ezután következők, az események felidézéséről szólnak. Mi történt a közelmúltban és hogyan? Az események krónikája helyett, szélesebb kört tekintve, egyetlen jelenségre hívnám fel a figyelmet. A hazai pályát látjuk a legközelebbről, ezért talán nem is biztos, hogy a legobjektívebben. A rendszerváltás gyermekbetegségei, a huszonöt év vargabetűi, újabban  FIDESZ országlásának öt éve, az elvesztett arányérzék szülte társadalmi elégedetlenség, a támogatottság újbóli visszaszerzése, az ellenzéki politizálás gyengesége, országos polémiát eredményezett. Szokásos szerénytelenségünkkel a bölcsek kövét véltük megtalálni, amikor széles körben leesett a tantusz, a magyar demokráciának súlyos működési zavarai vannak!

   Nos, nem mi találtuk fel a spanyol viaszt. A jelenség világszerte látható, széles körben tanulmányozzák a  kutatók, csupán kevéssé ismert, mert nem bulvár téma. A politikai elitekkel kapcsolatos kérdések a II. világháború utáni nyugat-európai és amerikai politikatudomány és szociológia legintenzívebben vizsgált témái közé tartoznak.
Az állampolgárt úgy tűnik nem érdekli komolyan a téma. Csak azt érzékeli, hogy valami nem gömbölyű. A nyugati típusú demokráciák, hibáik ellenére működnek, bár az újonnan felmerülő problémákon dolgozni kell.

   Végül is valamivel el kell töltenünk a születésünk és halálunk közötti rövidke időt. Igazán nem várható tőlünk, hogy gondolkozzunk, megoldást találjunk a vándorló hordák korából magunkkal hurcolt együttélési, társadalmi problémákra.
Nehezíti a tisztánlátást az, hogy az állam és intézményei nem választhatóak el hermetikusan az egyének, családok, társadalmi csoportok, a gazdasági tevékenység kisebb-nagyobb egységeinek egymásra hatásától, valamint az ezeket a viszonyokat tükröző kultúrától.
Nem vagyok benne biztos, hogy a demokrácia eszméje alulról jövő kezdeményezés lenne. A történelem során mindig valamely megerősödött osztály érdeke fejeződik ki a politikai viszonyok és a róluk való elméletek változásában.
   A modern demokrácia alapvető vonása a létrehozói szándéka szerint, a közösség tagjainak egyenjogúsága, a többségi akarat dominanciája, a közösség hatékonyabb működésének biztosítása a közösség érdekében. Néhány részlet az USA alkotmányából:„Mi, az Egyesült Államok népe attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, előmozdítsuk a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát."
I . Cikk (1791)
"A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából."
I I . Cikk (1791)
"Mivel egy jól szervezett milícia szükséges a szabad állam biztonsága szempontjából, nem lehet a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát csorbítani."
"Nem lehet alkotni visszaható hatályú törvényt, valamint olyan kivételes törvényt, mely lehetővé tenné a bírói eljárás nélkül történő elítélést.”            

   A kultúra fejlődése teremtette meg a személyes és kollektív szabadságjogok, a jogállam, a részvételi demokrácia iránti igény erősödését. Hosszú folyamatról van szó, mely során a haladás erői vég nélküli küzdelmet folytatnak, a történelmi múlt állandóan újratermelődő, élősködő, bürokratikus erőivel. Az együttélés szabályai, a törvények, rendeletek, ezek megjelenése a generációk tudatában, hajlamosak dogmákká merevedni, ellenállnak a változási igényeknek. Ezt az „elmeszesedési” jelenséget a hatalommal felruházott elitek is erősítik. Érdekeik megkívánják a merev, a változatlanság látszatát keltő struktúrák megőrzését egyrészt, másrészt pedig a létüket és a növekvő elvonások igazolását jelentő, a létezést, a fejlődést gátló állandó „jogalkotást”.

Láthatjuk, a fejlődés eredményeként a társadalom együttélésének szabályait is tökéletesíteni akarjuk. Az ésszerűség, a jóakarat csiszolgatja a demokrácia kereteit, feltételeit. A bökkenő azonban ott van, hogy mindnyájan emberek vagyunk és nem angyalok. Veszélyforrás meg bőven akad, még a képviseleti demokrácia keretei között is. A nyugati, úgynevezett fejlett demokráciák az alábbi, néhány jelenséget produkálják.

1. Robert Michelsnek a pártvezetés oligarchizálódásáról írott könyve óta (Michels 1989) a
(párt)szervezeten belüli demokrácia korlátozottsága a politikatudomány egyik legkevésbé
vitatott megállapításává vált.
Maurice Duverger a pártokról írott kézikönyvében például tényként kezeli, hogy "A pártok vezetése természetszerűleg oligarchikus formát ölt. A vezérek bennük többé-kevésbé zárt kasztot alkotnak, olyan belső kört, amelybe nehéz bekerülni.
Elméletileg a választásnak meg kellene akadályoznia az oligarchia születését, valójában úgy tűnik, hogy elősegíti azt." (Duverger 1976: 225)
2. A politikai versengés színhelyének áttolódása az elektronikus sajtóba (s különösen a televízióba), abba az irányba hatott, hogy a pártok egyetlen személlyel, a miniszterelnök vagy elnökjelölttel szimbolizálják magukat, ami minden pártban a monokratizálódás tendenciáját erősíthette.

3.A politikai vezetés képzettségét tekintve kasztosodik: Angliában a lakosság kevesebb, mint 1%-a végzett az oxfordi vagy Cambridge-i elitegyetemek valamelyikén, míg ez az arány a parlamenti képviselőjelöltek körében 23%, a képviselőknél 37%, a kormánytagok között már 72%, míg végül a miniszterelnökök esetében 100%. ( Amerikában vagy Magyarországon a jogi végzettség a domináns.)

4. A politikai pálya sajátosságaiból következően a kormánypárti és ellenzéki politikusok közötti különbség eltompult, csekély értelme van hatalmi és ellen elitről beszélni, hiszen a kormányzati és az ellenzéki oldal politikusai a meglévő intézményrendszer, azaz önnön politikai státuszuk fenntartása tekintetében konszenzuálisan egységesek (Beyme 1992b: 226), a politikai osztályba beletartoznak tehát mindazok, akik a hatalom közelében a politikából élnek, vagyis „nemcsak azok, akik nyernek, hanem mindazok, akik játszanak”, vagy más szóval „akik nem ugyanazt mondják, de ugyanazt a nyelvet beszélik” (Herzog 1992: 128)
Nagy jelentősége van annak a kérdésnek, hogy mennyi ideig maradnak a politikusok az elért hivatalban, hiszen ha valóban önérdekkel rendelkező csoport a politikai osztály, akkor önérdeke elsősorban arra irányul, hogy minél tovább éljen a politikából. Peter Stadler ironikus megfogalmazásában míg Weber korában a politikusok politikai céljaik megvalósítására törekedtek, addig napjaink politikusának figyelmét karrierje építgetése köti le.
Hogy valóban osztályként viselkedik a politikai vezetőréteg, azt cselekvés orientált kutatások mutatják. (Beyme 1993: 142-176): az ellenzék és a kormánypártok kooperációja (Németországban például a 70-es években ellenzékben volt CDU, az akkoriban beterjesztett törvényjavaslatok 93%-át megszavazta; az állami vállalatok és a közszolgálati rádió és televízió felügyelőbizottságaiban a politikusok többnyire együttműködnek stb.); újabb és újabb politikusoknak fönntartott funkciók létesítése, és az állami pártfinanszírozás folyamatos
kiterjesztése egyhangú döntéssel; a testületi szellem megnyilvánulásai(szóhasználatban, szabadidő eltöltésében stb).

Hasonlóak a magyar tapasztalatok is, melyek későbben, de primitívebb formában mutatkoznak. A rendszerváltást követően kialakított demokrácia csak a politikai pártok és holdudvaraik számára biztosított beleszólási lehetőséget a közügyek gyakorlásába. Ez a formális demokrácia, valójában egy „bundázástól” sem idegenkedő, NB1 „színvonalú” küzdősport fedőszervezete lett. Napjainkra az egyik csapat, felrúgva a játékszabályokat, ellenfelei asszisztálásával dolgozik azon, hogy a huszonegyedik század Magyarországán véglegessé tegyék egy korrupt, műveletlen, szaktudás nélküli, kis létszámú politikai elit uralmát. Egoista, önző, tisztességtelen törekvésről van szó, melyre az immunbetegségben szenvedő társadalom polgárai még nem találtak hatékony ellenszert.
Súlyosbítja a problémát egy alapvető emberi fejlődési rendellenesség. A hatommal felruházottak pályát tévesztettek. Nem a rájuk bízott feladattal, a társadalom működésének menedzselésével, hanem a saját lázálmaik megvalósításával foglalkoznak. Messiásnak gondolva magukat, saját értékeik és érdekeik szerint át akarják alakítani az egész világot, melynek csak jelentéktelen és nem túl jól sikerült részét képezik.
Nem gondolom, hogy az ilyen „elhívatott” ambíció minden esetben rossz szándékot, magánérdeket takar. Azonban a közösség érdekében tevékenységüket korlátozni kell. Mondjon bárki véleményt, írjon az elképzeléseiről tanulmányt, terjessze elő, de ne hagyjuk, hogy ellenünkre megvalósítsa! Az állam tevékenységének ki kell jelölni a határait, meg kell jelölni a feladatait, valamint, hogy mi az, amihez semmi köze. A politikus ne maga töltse ki a biankó csekket, melyet naiv kisgyermekként viselkedve, ma még rábízunk. Ezt a gyakorlatot a politikusok vezették be, nekik kényelmes megoldás, a polgároknak meg elfogadhatatlan.

Nem felejthetjük el, hogy a legoptimálisabbra beállított demokrácia modell is csak úgy képes működni, hogy az öntudatos polgárok folyamatosan kontrollálják a politikai tisztségviselőket, ki kényszerítik belőlük a becsületes, tisztességes munkát. Elszámoltatásuk a visszahívhatóság  kellően szigorú intézménye nélkül, csupán formalitás marad.

Innen szép nyerni!

(Forrás:http://www.ajk.elte.hu/file/POLDI_SugatagiGabor_dis.pdf)

A buta üzenet, akár a hazugság is, többet ér a semminél. Az adó és a vevő között élő kapcsolat jön létre, valamilyen viszony, ami minden hibája ellenére közösségi érzést generál, vagy legalább annak az illúzióját.
Sárban veszett hó
Fehér hópelyhek, pici melódiák,
Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak,
Jöjjetek, szálljatok, segítsetek
A sárnak.
Fent, a Semmiben, fehér, szűz a világ.
Oh szép a Semmi, de jobb a valóság.
Jobb a sár, mint a köd s mint köd-kertben
A rózsák.
Sáros, édes Föld (milyen régi e dal),
Te vagy álmok s hópelyhek menedéke:
Élsz és sarad kacag a Semmire,
Az Égre.
Ady Endre
Kórusban undorkodnak a „felkentek”, az igazság tudói, őrült beszéd, van benne rendszer, nincs benne rendszer, Rákosi-rendszer. E néhány nap az el nem kötelezett műértők, kritikusok napjai voltak. Az utolsó napján az őszi parlamenti ülésszaknak, osztályfőnöki órának lehettünk tanúi, a fülkeforradalom kétszeresen felmagasztalt vezetője, minden kis pimasz kérdezőt alaposan kiosztott a maga egyszerű felcsúti stílusában. Mintha óvodában lettünk volna. Tehette ezt a támogatottsága tudatában, a politikai ellenfelei súlytalanságának, egységes hátországa hiányának tudatába.
Bármilyen tevékenység, így a politika sikeres gyakorlásához is magas fokú szakmai tudás szükséges. Kicsit hasonlít a helyzet a kereskedelem helyzetére egy kínálati piacon. Az amatőrök megpróbálják eladni a félkész, rossz hírű, lejárt szavatosságú portékájukat, dilettáns módszerek használatával. Évek alatt sem veszik észre, hogy valami nem stimmel. Amikor meg kezd leesni a tantusz, természetesen a vevőket hibáztatják: „a magyar választók nagy többsége egyszerűen agyhalott.”
Ezzel szemben ez kollégiumi, egykori ificsapat, lassan harminc éve csiszolja a társadalom által hallani kívánt beszédstílust. A támogatottságuk bizonyítja, hogy jó kereskedők, uralják a piacot és bezsebelik a profitot. ”Jól ismerjük a saját fajtánkat, erényeit, hibáit, erősségét és gyengeségeit, ezért is hihetünk benne. Mert mi hiszünk Magyarországban, és hiszünk a magyarokban. Hiszünk abban, hogy a magyarok minden korszakban minden nehézség ellenére bármilyen rossz helyzetből föl tudják emelni ezt az országot.”
Az ellenzék eszköztelensége, erőtlensége, fajsúlytalansága nem véletlenül alakult ki, nem csak a FIDESZ „rátermettségét” dicséri. Erős ellenféllel szemben csak kis különbségű pontozásos győzelmet lehet elérni, nem kétharmados kiütést.
Könnyen belátható, hogy ha komolyan sikert szeretne elérni egy politikai erő, akkor nem a választók alkalmatlanságának a megállapítása a fő feladat. Ezzel nem lehet embereket megnyerni, felsorakoztatni egy ügy mögé. Pláne, ha a regnáló hatalom leváltásának igénye nem támasztható alá egy elfogadhatóbb jövőképpel. Ennek a megalkotásán „láthatatlan” munka folyik a különböző belterjes műhelyekben.
Orbán Viktor kongresszusi beszédjében volt egy érdekes részlet, mely a saját tábornak szólt elsősorban:”Ennyi állás nincs, ennyi javadalom, szinekúra, előny, sarzsi, baksis talán egész Európában sincs, azt csak az ellenfeleink gondolják – különösen a kommunista gyökérzetből szárba szököttek –, hogy ennyi lenne, hogy ilyen egyszerű lenne a megfejtés. Azok hiszik ezt, akik az emberből csak a gyomrot látják, a világegyetemből csak az anyagot ismerik, és akik szerint a politikát csak a pőre érdekek mozgatják. Én inkább úgy sejtem, hogy különbözőségeink, sokfajtájúságunk, sokszínűségünk mögött van valami, amiben mindannyian hiszünk.” A tábort összetartó hitről beszél, közösségi alapértékekről, melyeket a magyar társadalom jelentős nagyságú része támogat.
A mai ellenzéki politika nem szól általában a néphez, a magyarokhoz, elsősorban a saját szimpatizánsait szólítja meg. Brossúra jellegű általánosságokról beszél, melyek milliók számára nem elsőrendű kérdések. Hiányzik a személyekhez szóló, érzelmi hangvételű, konkrét célok megjelölése. Egy párt: azt akarjuk, több jogot adunk, visszaállítjuk, majd kidolgozzuk. Azt láthatjuk, hogy a hit és az elszántság hiányzik a narratívából. Mondanak is valamit, meg nem is. Egy apró részlet a témában talán legjobban álló DK Kongresszusi Kiáltványából, 2015, február 6. „A nemzeti ellenállás nem csendes félreállás, kivárás, alámerülés. A nemzeti ellenállás cselekvést követel. Mert ez a mi országunk, ami olyan lesz, amilyenné mi, magyar polgárok tesszük."
"A nemzeti ellenállás sokfajta demokratát hív közös küzdelemre. Ezért az nyitott, befogadó és nem önző, nem kirekesztő."
"Radikalizmus kell a cselekvés elhatározásában, de hideg fej a megvalósításában és nagyfokú felelősség a jövő tervezésében."
"A parlamentarizmus és a piacgazdaság lényegénél fogva soha nem lehet tökéletes, mindig javításra szorul. Nincsenek egyedül üdvözítő megoldások, nincs egyetlen, tökéletesen igazságos és hatékony társadalom- és gazdaságpolitikai modell.”
Hát nem valami magával ragadó szöveg, az ilyenért nem tolonganak a tömegek. Talán ha konkrétan is mondana valamit. Mit, hogyan, mikor?
Politikus által politikusnak írt elmélkedést olvashatunk konkrétumok nélkül. És hiányzik belőle a megvalósíthatóság hite. Lehet ilyen érzése a kiáltvány szerzőinek, de ezt meg kellene maguknak tartani.
A mai ellenzéki politika kísérletet sem tesz arra, hogy tömegbázisát szélesítse, hogy a szimpatizánsain kívül bárkihez is szóljon. Pedig enélkül maradni fog a pálya szélén, egyre kisebb képviseleti jelenlét mellett.
„Kézenfekvő, hogy a pártok támogatottságában döntően, csak egymás rovására történhet változás. Ebből logikusan az következik, hogy a változásban érdekelt erőknek nem marad más hátra, csak előre. Az eddigi, szektás, merev, mindenki mást elutasító, lenéző szemlélet helyett valami sokkal szélesebb bázisú szövetségi politikában kell gondolkozniuk. Ebben szövetségben helye van mindenkinek, aki egy sikeres Magyarország felemelkedésében érdekelt, legyen bármelyik párt eddigi szimpatizánsa. Választ és megoldást kell találnia az elmúlt huszonöt év demokratikus gyakorlatának kijavítására, a társadalom politika iránti bizalmának újbóli megteremtésére. Úgy gondolom, hogy a regnáló hatalom és az új erők versengése mindenképpen a társadalom hasznát eredményezné, végre egy fejlődési pálya kezdetét jelenthetné.”

Az elmúlt napok eseményei, a FIDESZ kongresszusán elhangzottak, Kövér László és Kovács Ákos megszólalásai a nők hivatásáról, az ezt követő korrekció, a Hóman Bálint szobra körüli huzavona, a kormány kihátrálása mögüle, mind azt mutatják, hogy a még oly enervált, alkotmányos és demokratikus ellenállás sem hiábavaló. Ez a potenciál azonban csak a kormánypártok "mesterművének" csiszolgatására elegendőek.

A magára hagyott társadalom küzd a talpon maradásért, Európa sereghajtójaként, összeszerelőjeként és figyel. Nem felejt el semmit és kellő időben meg fogja hozni döntését, ki-ki érdemei szerint fogja megtapasztalni a nép szavát.

   A világon napjainkban egymilliárd ember használja a facet, Magyarországon is ötmillióan. Naponta átlag egymillió ember van jelen a közösségi hálónkon. Nem semmi.
Óriási lehetőség lenne, ha képesek lennénk nem a kirekesztésre, hanem az együttműködésre, az információk megosztására használni. (Álmodik a nyomor.)

   A szekértáborok vezetői, hívei és az úgynevezett „véleményformálók”, akik elsősorban a félretájékoztatásban, a dezinformálásban jeleskednek, többnyire fordítva ülnek a lovon. Jelesen, a vita véletlenül sem szól tartalmi kérdésekről, arról, hogy mit, milyen utat, jövőt válasszunk, hanem mindig csak arról, hogy ki legyen a király. A kínálatot személyek, pártok jelentik a programok helyett, és ezt mindenki elegendőnek és helyesnek tartja. Egészen idáig sikerült a magyar politikai gondolkodásnak elvergődnie az utolsó száz esztendő rögös útja eredményeként. Nem lehetünk büszkék az intellektusunkra, az igényességünkre.
   A kormánypártok teljesítményéről, mindenki maga, már akit egyáltalában érdekel a politika, kialakította a véleményét. Ezt a véleményt több-kevesebb pontossággal tükrözik a közvélemény-kutatási eredmények. Kerüljük el, ha lehet, azt a 2014-es választások előtti tévhitet, hogy valótlannak, hamisnak képzeljük a mérések eredményeit. Akkoriban ezt többen hitték, ajakra huppanás lett az eredménye.
Tegyünk különbséget a teljesítmény és a róla alkotott egyéni és statisztika vélemények között, minthogy ez a különbség valóban létezik.
   A médiák és az internetes hírportálok naponta százával közölnek pró és kontra véleményeket, értékeléseket az ország állapotáról, lehetséges előrelépéséről vagy éppen a lecsúszásáról. Ami ezekből az átlagember számára lejön, siralmasnak mondható. Nincs a magyar társadalom számára senki által megfogalmazott jövőkép. Itt mindenki valaki ellen harcol, a helyett, hogy valamiért harcolna.
   Természetesen nagyon fontos, hogy az ellenzék feltárja, bemutassa a nyilvánosság számára a kormány politikájának hibáit. A kormányok dicsérik a saját lovukat, az őket felváltani akarók pedig bírálják. Ez a dolguk. Ellenzéki oldalról azonban ez édes-kevés a siker eléréséhez. Öt esztendeje hallhatunk és olvashatunk naponta egyre hosszabb, sajnos sok igazságot tartalmazó panaszos listákat, melyeknek unalomig történő ismétlése nem képes bármiféle változást indukálni a társadalmi tudatban. Vajon mi lehet ennek az oka? Vajon miért nem keresik, vagy miért nem képesek ezeket az okokat megtalálni a kormányzás felé kacsintgató erők?
Nem véletlenül használtam a kacsintgatás szót. Jelentős a különbség a szeretném és az akarom jelentése között. Úgy tűnik, ez nem mindenki számára evidens.
   A jelenlegi állapotban nagyjából ötmillió honfitársunknak van pártpreferenciája, megoszlásuk arányai láthatóak a mérésekből. Nincs okunk feltételezni, hogy a szavazásoktól és vélemény nyilvánítástól tartózkodók esetében ezek az arányok jelentősen különböznének. Arról sincs biztos tudásunk, hogy a hárommillió inaktív szavazó valaha is több aktivitást mutatna. Kézenfekvő, hogy a pártok támogatottságában döntően, csak egymás rovására történhet változás.
   Ilyen változást idézhetne elő a kormányzással való elégedetlenség drasztikus megnövekedése vagy egy új erő megjelenése a politikai porondon, amely a valós társadalmi többség számára tud a kormánypártoknál jobb ajánlatot tenni. Ez az ajánlat azonban nem lehet populista blöff, reálisnak, hihetőnek, megvalósíthatónak kell lennie. Egy ilyen program nem húzható elő a egyik pillanatról a másikra, mint egy nyuszi, a kalapból. Szívós, körültekintő munkával, szakértők bevonásával lehet megcsinálni. A cselekvési program helyességéről óriási , személyre, helyszínre kiterjedő aktív terepmunkával kell meggyőzni a választópolgárok többségét.
A FIDESZ-KDNP vezetése kétségbevonhatatlanul nagy tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy szarvashibák sorozatát kövesse el, kockáztatva pozícióját. Az elmúlt öt évben produkált ugyan ilyen tüneteket, de ezek káros hatásait képes volt korrekcióval mérsékelni, helyzetét újból megszilárdítani. Vagyis kicsi annak valószínűsége, hogy elvágja maga alatt az ágat.
   Ebből logikusan az következik, hogy a változásban érdekelt erőknek nem marad más hátra, csak előre. Az eddigi, szektás, merev, mindenki mást elutasító, lenéző szemlélet helyett valami sokkal szélesebb bázisú szövetségi politikában kell gondolkozniuk. Ebben szövetségben helye van mindenkinek, aki egy sikeres Magyarország felemelkedésében érdekelt, legyen bármelyik párt eddigi szimpatizánsa. Választ és megoldást kell találnia az elmúlt huszonöt év demokratikus gyakorlatának kijavítására, a társadalom politika iránti bizalmának újbóli megteremtésére. Úgy gondolom, hogy a regnáló hatalom és az új erők versengése mindenképpen a társadalom hasznát eredményezné, végre egy fejlődési pálya kezdetét jelenthetné.
   Amennyiben az ellenzéki erők nem képesek saját árnyékukat átlépni, a helyzetet reálisan értékelve, végre a szájkaratén, a panaszkodáson túl dolgozni kezdeni, esélyük a hatalomra kerülésre az lottó főnyereményéhez hasonlóan csekélyke marad. Ezt akár az ő gondjukként is tekinthetnénk, ha ugyanakkor nem romlanának Magyarország esélyei a túlélésre. Egy kontroll nélkül, a leváltása veszélye nélkül maradt kormányzat bármit képes elrontani, hosszútávra szóló károkat okozni.

Hölgyek és urak, lehet spekulálni.

„Munkának nevezzük az ember (és/vagy gép) által energia (erőfeszítés) kifejtése révén hasznos, rendszerint ellenszolgáltatásért elvégzett különböző tartalmú tevékenységeket. A munka célirányos tevékenység: valaminek a létrehozására, átalakítására, megváltoztatására szolgál azért, hogy a keletkező javakat az ember vagy más haszonélvező használni, hasznosítani, elfogyasztani tudja.”  (Wikipédia)

Az emberek egy tevékenységet, amely munkával, idővel, felelősséggel jár, ellenszolgáltatásért szokták végezni. A sebész orvos, a mozdonyvezető, az újságíró, a színész, a profi futballista pénzt kap a munkájáért, ez biztosítja a megélhetése lehetőségét. Foglalkoztatásuknak vannak azonban kritériumai, elvárt eredményei. Hasznosnak, eredményt hozónak, szakszerűnek, társadalmi igényeknek megfelelőnek kell lenni. Felelősséggel tartoznak a megbízóik felé.
Napjainkra, mikorra is a politikusok és velük együtt a politika becsülete, presztizse mélypontra esett, szitokszóként használják az emberek a „megélhetési politikus” címkét.
Járjuk körül egy kicsi alaposabban a kérdést, mennyiben van igazuk.
Azt látni kell, hogy nem a politikus munkájáért adott fizetéssel, hanem a hatalommal való visszaélésből fakadó, eltitkolt, nem ellenőrizhető, a fizetéseknél jóval nagyobb, saját részre és pártok részére lenyúlt pénzek irritálják a társadalom szemét.
A másik, sokkal jelentősebb oka a kritikának a szakszerűtlen döntésekből a társadalomnak okozott KÁR.

A következő néhány adat láttán, sokan próbálnak majd mentőkörülményeket találni a politikai elitek számára, felmenteni magukat a felelősség alól.
https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/haboruvalsag/nagy_haboru.pdf
A fenti utalás az első világháború Magyarországi népesedési vonatkozásait tárja fel korrekt, tudományos módon. Az akkori politikai elit alkalmatlansága kettőmillió főből álló veszteséget okozott halottakban és az elmaradt születések okozta népességcsökkenésben. És akkor még az anyagi, területi veszteségekről nem is beszéltünk.
A 2. Világháború magyar embervesztesége 1062000 fő, halottakban. (A visszacsatolt területekre vonatkozóan.)
A jelenlegi országterületet nézve 600000 halott a veszteség.(300000 katona-200000 zsidó-100000 polgári áldozat) Elpusztult a nemzeti vagyon 40%-a, csak a fővárosban megsérült az épületek ¾ része, sorolhatnánk a végtelenségig tovább, a kihurcolt javakat, a jóvátétel terheit, az elfuserált privatizációt, a demokrácia elmúlasztott lehetőségét, a huszonöt évnyi hazai helyben járást, a nemzet megosztását. Ma már mindenki látja és tudja, hogy ezeket az országrontó döntéseket nem a Mari néni a Knátek utcából találta ki, hozta meg, hanem egy kis létszámú, agresszív, hangos, felkészületlen politikus. Vállalja valaki is közülük a felelősséget? Tanultak- e a hibás döntésekből az utódaik, képesek helyes útra térni?

Könnyen belátható, ne menjünk vissza csak száz esztendőt, hogy a világ népeinek, így a magyar népnek is mérhetetlen károkat okozott egy nagyon szűk, kontroll nélkül eleresztett politika réteg.

A 2. Világháborút követő gazdasági, társadalmi fejlődés ellenére napjainkban sem tekinthető elfogadhatónak a társadalmi együttélés szervezettsége, demokratikussága. Tegnap az ATV műsorában megszólaló Szent-Iványi István a legtermészetesebb módon beszélt az EU demokrácia deficitjéről, a választók és a döntéshozók távolságáról, az ennek csökkentésére tett szerény próbálkozásokról.

A világszerte jelenlévő gondokat erősíti a negatív kontraszelekció, az önjelölt politikai elitek görcsös ragaszkodása a fennálló viszonyokhoz, egymással való összefonódásuk, élősködővé válásuk. Áldásos tevékenységük okozta a huszadik század legnagyobb katasztrófáit a népeik számára.
Igen kevés olyan példát láthatunk, ahol tevékenységük több hasznot hozott az országuknak, mint amennyit ártott. A felelőtlen, szakszerűtlen károkozást nem igazán tekinthetjük honorálandó, értékteremtő munkának!

Fentebb beszéltünk a politikai elit kasztosodásáról: „Az elitista ’89 rendszerének egyik legsúlyosabb betegsége - amely önmagában is magyarázza a rendszer végelgyengülését - az volt, hogy a politikai elit utánpótlására kizárólag a parlamenti pártok csatornáit tartotta fenn.[4] Ebből fakadóan a ’89-es politikai elit utánpótlásába olyan fiatalok jelentkeztek, akik a pártrendszer aberrált hatalmi működését úgy tekintették, mint a politika magától értetődő, természetes logikáját. Ezt a tévképzetet - miszerint a politikában minden eszköz megengedett, ugyanakkor a politikai osztály összetartva biztosítja kiváltságait - nem csak a pártok ültették a fejekbe, hanem az elit összes képviselője az újságíróktól a politikai elemzőkig. Mindez ahhoz vezetett, hogy a politikai elit frissülése helyett egy olyan, kirívóan kontraszelektált utánpótlás lépett elő, amely a politika lehető legrosszabb arcát jelenítette meg. Az 1990 és 1994 között brilliáns parlamenti beszédeivel kitűnő fideszes csapat össze sem hasonlítható a Szíjjártó-féle fidelitaszos generációval, a rezsicsökkentési és egyéb biztosokkal, a lefelé az erő pozíciójából beszélő, felfelé alázatos parlamenti bólogatójánosokkal. „ (Csigó Péter: Búcsú 89-től...)

Az eklektikus összeállításból sejthetjük, hibás a rendszer, hibásak vagyunk mi is a birka türelmünkért, a passzivitásunkért, a vakságunkért.

Innen szép nyerni!

Miközben Magyarország és Európa süllyedő hajóként sodródik, ki tudja hová és miért, a politika lázas áltevékenységének álhírei vezetik meg a közügyek iránt érdeklődőket, osztják meg a társadalmat.

Láthatjuk, hogy egy létszámában jelentéktelen politikai elit, ki-ki a saját lakáj médiája segítségével hiszterizálja, manipulálja a közvéleményt a problémák valós megoldási szándéka nélkül, a status quo fenntartása céljából.

Ugye minden normális ember tisztán látja, hogy az ország és Európa előtt súlyos és megoldandó problémák sokasodnak, melyekkel nem tudnak mit kezdeni a részünkről felelőtlenül megbízott vezetőink. Jól elvannak egymással, görgetik tovább a csődtömeget, miközben a hatékonyság és a demokrácia látszatát keltik.

Az alábbi néhány szőnyeg alá söpört téma messze nem a legfontosabb kérdések, csak néhány órára, napra, hétre szítottak érzelmeket, képezték a hírek tárgyát, elpukkadásuk után a kukában végezték sorsukat.

Az egyszerű magyar polgár nem hülye, nem esik ki az emlékezetéből a tegnapi szenzáció, kíváncsi a folytatásra, melyre azonban hiába vár. Úgy tűnik, a hírek gyártói nem olyan kíváncsiak, mint az Istenadta nép, vagy talán nem érdekük a hiteles tájékoztatás? 

Simon Gábor volt MSZP alelnök máig lezáratlan ügyére, másfél év alatt sem voltak képesek pontot tenni az érintettek. Se a FIDESZ, se az MSZP, se a média nem mutat érdeklődést. Mintha mindenkinek az ügy jótékony homályban maradása állna érdekében.

http://nepszava.hu/cikk/1073062-simon-ugy-nem-talalnak-bizonyitekot-a-nyomozok

Lázas aláírásgyűjtés folyik a kötelező kvóták elutasítása mellett, mely mellé a JOBBIK is beállt kezdetben, némi fenntartással. Később módosított a kommunikációján: „A Fidesz azonban lesöpörte azt az Alaptörvényt módosító kezdeményezésünket, melynek révén a bevándorlási kvóta ügyét népszavazásra lehetett volna bocsátani. Ezzel a kormánypárt saját aláírásgyűjtését is hiteltelenné tette” 

http://alfahir.hu/jobbik_a_nepszavazas_a_kvotarendszer_ellenszere

Hol található ez az alaptörvényt módosítani akaró beterjesztés, vagy csak retorika az ellenzékieskedés?

Érdekes látni, hogy mind a kormányoldal, mind az ellenzék, csak akkor tartana egy népszavazást szükségesnek, ha annak remélt eredménye az ő pozícióikat javítaná. Talán nem kellene a parlamentre, illetve az általuk kinevezett, de senki által meg nem választott OVB-re  bíznunk a döntést népszavazások ügyében.

Egy napig tele volt a média a tiltakozásul szájukat összevarró menekültek képeivel.
Mára már el is pusztulhattak volna, ha étlen-szomjan úgy maradnak. Senkit sem érdekel a sorsuk, mi lett velük, csak a szenzáció egy pillanatra?

Ébresztő Magyarország!

Végtelen bizalom, végtelen hatalom? (Zéró kontroll?)

   Mi magyarok, egyesek szerint egyenesen a Szíriuszról származó információkból kaptuk a fene nagy intellektusunkat, szabadságszeretetünket, büszkeségünket. A címben szereplő kérdések némileg másra utalnak. Azonban ne feszítsünk már megint a „különlegességünkkel”, másutt sem sokkal különb a helyzet. A homály globális, vagy az emberi tudat araszolgatva fejlődik. Annyiban mégis speciális a helyzetünk, hogy a demokratikus hagyományokkal, polgári öntudattal, nagyobb anyagi háttérrel rendelkező országokban a társadalmi kontroll és a politikusok önkontrollja jóval erősebb a miénknél, kevésbé súlyos a helyzet.
   Maradjunk itthon, gondoljuk át ezt a máig elrejtett kérdést: Mihez van joga az ország vezetésével megbízott parlamentnek? Mindenhez? Megszabhatja, hogy mekkora szőrt növeszthessen a jegesmedve, hogy miben higgyünk, hogy ki a magyar? Megváltoztathatja a múltat? Vajon mindenható-e az állam? Ha ezt gondolja magáról, miért hiszi azt, hogy a felelőssége meg csak korlátolt, mint egy Kft.-é? Mindent megadóztatok, de emberi életet, oktatást, egészségügyet, utakat, esélyegyenlőséget, a mindennapi betevő falatot a gyermekeknek, hovatovább a nyugdíjakat sem tudom garantálni. Szerintetek ez normális állapot? Mint tudjuk, az intelligenciát, valamint a vasalt nadrágot és sajnos a diplomát sem egy helyen osztják. Úgy tűnik, nem eléggé hatékony a képzési rendszerünk. Az még józan ésszel megérthető, hogy a politikából élők, a bürokraták ezt az állapotot tartják megfelelőnek, de hogy a polgárok, az értelmiség, a jogásztársadalom, alkotmánytudósok ezen nem akadnak fenn, az több mint furcsa. Valami naiv hithez, vak bizalomhoz, az intellektus, a szabadságszeretet és a büszkeség hiányához van szükség ahhoz, hogy az elvileg minden hatalom forrásának birtokosa, a NÉP, biankó csekket bízzon a parlamentjére. Alkotmányban szükséges meghatározni, hogy mihez van felhatalmazása, és mihez nincsen az államnak. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek millióinak nem ez az irracionális állapot a legnagyobb gondja, de talán azok, akiknek erre módjuk és felkészültségük van, tehetnének valamit az élhetőbb jövő előkészítéséért. 

   A fejlett világban egyre inkább formálissá válik a demokrácia, önjáróvá válnak a kormányok, növekszik az apátia, a jövőbe, a fejlődésbe vetett hit halványul. Tapasztalható a társadalmi aktivitás csökkenése a közéletben, a választásokon való részvétel csökkenése. Újabban visszakúszik egy lehetséges globális háború gondolata a médiákon keresztül a köztudatba. A minden kérdésben való döntés jogát államaikra bízó népek ismét ágyútöltelékké, végső soron áldozataivá válhatnak a végtelen bizalmuknak.
   Mindez a növekvő szervezetlenség, az anarchia felé mutat. Amilyen mértékben csökken a részvétel, ugyanolyan arányban csökken az állam, a törvények legitimitása is. Nem jogi értelemben, hanem a valóságos társadalmi gyakorlatban. Ha a kormányokat a népesség egyre kisebb része választja meg, akkor egyre többen tarják lehetségesnek és szükségesnek a jog megkerülését. Fokozottan igaz ez akkor, mint láthatjuk Magyarországon, hogy ha az állam sem tartja be a saját törvényeit. A mindenhatóságában hívő állam nem képes észrevenni, hogy a világ, az egyes emberek, szervezett csoportok sokkal nagyobb érdekérvényesítő lehetőségekkel rendelkeznek, mint korábban. Ez a tény Magyarországon kevésbé látszik, a társadalmi közösségek zilált állapota, az öntudatlan, konfliktuskerülő örökölt magatartás miatt, nem tudatosodott a bennük rejlő erő felismerése. Nem oldható meg minden az állami erőszak útján. Láthatjuk az állami erő korlátozott voltát a terrorizmus, a korrupció, újabban az európai menekültkérdés kezelésének és „eredményeinek” kapcsán.

   Az emberi társadalom fennmaradása a közmegegyezésen, az együttműködésbe vetett hiten, a bizalmon, a szolidaritáson alapszik. Ha mindez amortizálódik, akkor sötét, bizonytalan jövő vár ránk. Csak nemrégen léptünk a harmadik évezredbe, van-e így esélyünk arra, hogy valamikor eljutunk a végéig?

Innen szép nyerni!

A facebook csoportokban folyó vitákból torz tükörből látjuk a valóságot, az információk fele hazugság, a másik fele nem fontos.

(Máté 20,16) „Ekképpen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók; mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.”
A tolongás, a hírekben való akármilyen jelenlét szükséges, de nem elégséges a „kiválasztáshoz”, a megválasztáshoz.

Egy temetés az elhunytnak adott végtisztesség, osztozkodás a gyászban, a családdal való őszinte, mély együttérzés kinyilvánítása.
Semmiképpen sem pofavizit, öntömjénezés, politikai bohóckodás, nem az ingyenreklám helye és ideje.
Ennek a belátásához nem „gyerekszoba” kell, nem ettől függ, bár fél zsordérosan lehet köztük kapcsolat, hanem csak tapintat, emberség és némi jó ízlés.

Nem árt tudni mindnyájunknak, hogy nehéz kenyér a politika. A megélhetési, és NEM AZ IGAZI politikus prostituálja magát a szavazatokért, végső soron az ezek által megszerezhető hatalomért. A mai „demokratikus” gyakorlatban ez az erkölcsi, anyagi és részben büntetőjogi felelősség vállalása nélküli pofátlan meggazdagodás lehetőségét biztosítja, amíg hagyjuk nekik kisded játékaik folytatását. No de ne menjünk át megalapozott, de mégis csak általánosító elméletek gyártásába. A megszólalás apropója egy jelentéktelen, azonban jellemző hír, magatartás és reakció.
Vihar egy pohár vízben, avagy politikai bolhacirkusz a sajtó segédletével.

http://index.hu/belfold/2015/11/07/meghirdettek_goncz_arpad_ujratemeteset/
http://www.origo.hu/itthon/20151106-orban-viktor-temetes-aktivista-goncz-arpad.html
http://www.polgarportal.hu/hirozon/8300-meg-akarjak-akadalyozni-hogy-orban-bejusson-goncz-arpad-temetesere
http://valasz.hu/itthon/erik-a-botrany-orbant-nem-akarjak-beengedni-goncz-arpad-temetesere-115940
http://mandiner.hu/cikk/20151105_demokratikus_koalicio_goncz_temetes_orizzuk_meg_nyugalmunkat
A lista csak egy szegmense a „közérdekű” témának, szolid válogatás.

A szerzők a „hírekből élünk” miatt terjesztik, az ötletgazdák pedig a hírekben való szereplés miatt, és persze teljesen komolytalanul imitálják a rendszerrel szembeni ellenállásukat.

A bejelentett blokád annyira vehető komoly szándékúnak és átgondoltnak, amennyire a következő hipotézis. A partraszállás kapcsán a szövetségesek egy nappal az invázió előtt közhírré teszik a partraszállás pontos idejét, helyszínét, a bevetni szándékozó erőket, azok jelenlegi tartózkodási helyét, egyszóval a hadműveleti tervet. A várhatóan bekövetkező tragédián kívül közröhej tárgyává váltak volna. Sajnálatos dolog, hogy a nyilvánvaló kivitelezhetetlensége ellenére egy ilyen bejelentés részét képezheti a közbeszédnek. Nem gondolom, hogy Szabó Gábor ne lett volna tisztában az ötlete fiktív voltának, mégis meghirdette, a DK reagált rá, a sajtó egy része felkapta, a face közönsége kitartóan vitatkozott egymással.
Ilyen mélységű és realitású „elvi” kérdésekkel töltjük a drága időnket valami hasznosabb, esetleg eredményt hozó munka helyett.